Alberto Moraviáról már korábban is esett szó ezeken a lapokon, és most még fog is esni, abból az apropóból, hogy megint két könyvét elolvastam. Kezd komolyan megtetszeni Moravia stílusa, különösen az utóbbi két regény után. 

Szóval az első A Megalkuvó című, amelyről, ha 89 előtti kiadásban veszi meg valaki, nem szabad elhinni a kiadói fülszöveget, ugyanis egyáltalán nem arról szól, mint amit az akkori propaganda szellemében odaírtak, ti. hogy egy szegény fiú gátlástalan dúvaddá züllik a fasiszta Olaszországban.

Marcelloról nem könnyű eldönteni, hogy áldozat-e, de valószínűleg az. Ám nem koráé, hanem saját emberi gyarlóságáé. Egy fiú, aki gyerekkorában megijed saját ösztöneitől, s ezért mindenáron "normális" akar lenni. Konformista, ahogy a regény eredeti címe mondja. A fasizmus uniformizáló törekvéseinek megfelelően ezért titkosrendőr lesz, és egész életét a másokhoz való hasonlatosságnak szenteli. Így házasságát és nászútját is, amelyen egykori professzorát kell felkutatnia, és segítenie a titkosrendőröknek eltenni őt láb alól. A harmincas évek pezsgő Párizsában aztán Marcellot olyan hatások érik, amelyek a legkevésbé sem konformisták, megérinti többek közt a reménytelen szerelem is, és felteszi magának a kérdést: nem lehet-e hogy akkor vagyunk leginkább normálisak, ha saját magunkat adjuk? 

Marcello vívódik, de aztán a konformizmus útját választja, dühből, dacos kétségbeesésből. S amikor később kiderül, hogy egész küldetése hiábavaló volt, vállrándítással intézi el az egészet. A történet tragikumát ő már régen belátta, csak kilépni nem tud belőle.

Az Utószó fantasztikus feszültségekkel zárja le a regényt: a fasiszta rezsim - Marcello életének egyedüli kerete - megbukik. Marcello ezt is fesztelen beletörődéssel veszi tudomásul, csak egy megdöbbentő találkozás ébreszti rá, hogy a legfőbb ok, amiért konformista lett, valójában nem is létezik: egy gyilkosságot, amelyet egy másikkal akart lemosni a lelkiismeretéről, valójában el sem követett.

És itt már teljes az összeomlás: Marcello nemcsak arra jön rá, hogy hiábavaló a konformizmusa, hiszen ezt már rég tudja. Arra ébred rá, hogy nemcsak önmagát sodorta ezzel halálos veszélybe, hanem azokat is, akiket szeretett. Ezzel tesz pontot Moravia Marcello életére és a regény végére.

Az 1934 megint egy teljesen más kategóriába tartozó regény. Igazából meg sem lehet mondani, hogy miről szól. Lucio szemszögéből látjuk Capri szigetét, és idegesítően, komikusan entellektüel vágyát, a kétségbeesés állandósítását. Lucio azonban egyszerűen boldogtalan, hiszen mikor egy német tiszt felesége személyében megérinti a szerelem, alaposan átgondolja az egészet. Egy szót sem váltanak egymással, de hősünknek ez is elég, hogy a titokban egymásnak küldözgetett könyvekből, Kleist leveleiből, a félreérthetetlen utalásokból leszűrje: a romantikus, dekadens Beate közös öngyilkosságra készül vele, mint Kleist a szeretőjével. S míg Lucio az okokat kutatja, ami Beatét rávihette egy ilyen tervre, lassan elkezd bízni abban, hogy a közös gyönyör után, amelyet a terv szerint át fognak élni, Beate mégsem akar majd meghalni, hiszen Nietzsche szelleme is ott járkál közöttük, s harsogja örökké Lucio fülébe: "a gyönyör mindig élni vágy". 

Néhány groteszk jelenet után azonban Beate  elutazik Capriról. Lucio visszasüllyed a boldogtalanságba, egész addig, amíg meg nem jelenik Trude, Beate ikertestvére. Legalábbis így mutatkozik be. De ebben a bizonytalan, bármelyik pillanatban felfordítható világban már ez sem biztos. Trude olyan tökéletes ellentéte Beaténak, hogy Lucio megsejti: a két testvér egy és ugyanaz. De akkor melyik az amelyik nem létezik? Beate? Trude? És lehet-e mindkettőt szeretni egyszerre? A sziget kiszámíthatatlanul kanyargó örvényében néha feltűnik Sonia, a kiégett orosz terroristanő is, valamint alkalmazója, Shapiro úr, a múzeumtulajdonos, akik megkísérlik "helyre tenni" Lucio értékrendjét - hiába. 

A regény vége ugyanolyan groteszk és abszurd, mint az egész történet: semmire nem derül fény, sem arra, hogy Beate volt-e vagy Trude, sem arra, hogy mit miért tettek, sem arra, hogy Lucio vajon rájött-e hogyan fog élni ezután. Minden kérdés nyitva.

Moravia minden regényében egészen a legutolsó pillanatig nem engedi el az olvasó kezét. Sőt: szorítja, oda vezeti, ahova ő akarja. Itt mindennek aprólékosan helye van, semmit sem lehet máshogyan értelmezni, mint az író.

Ám abban a bizonyos utolsó pillanatban Moravia elengedi a kezünket. Az olvasó pedig nem tud mit kezdeni a hirtelen jött szabadsággal, és minden nyitva marad. Ez teszi nagyszerűvé ezt az olasz írót.