Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy egyetemista kisinas. Nagyra vágyott, ráadásul szerette is a választott mesterségét, úgyhogy gondolt egy merészet, és fabrikált egy tudományos dolgozatot. Tédékának hítták azt akkoriban. Igen ám, de meg is akarta méretni magát a sok hasonló mesterséget tanuló kisinas között, és ezért versenybe bocsátotta féltve írogatott művét.

A próbatétel két részből állott: először két mester bírálta el akkurátusan, tíz nézőpontból a művet, majd akit erre érdemesnek találtak, ékesszólásával is megvédelmezhette mestermunkáját a tapasztalt mesterekből álló társaság előtt.

Hősünk igencsak meglepődött, mikor kezébe kapta a próbatétel első részéről szóló díszes papirost. Azon ugyanis az egyik bíráló mester díszes szavai mellett a másik mesterasszony ippeg hogy a keresztvizet nem szedte le róla, minthogy hősünk - mint a mesterasszony mondá - nem nevezte meg a maguk teljes helyességében korábbi nagy mesteremberek műveit, melyekből, mint vándor a tiszta forrásból merített.

"Dejszen mindegy is lenne" - gondolta hősünk - "ha nem pont tizenkét aranytallérral értékelné kevesebbre ez a második a művemet, hiszen ha tizenhárommal értékelné kevesebbre, már egy harmadik mesterember feladata lenne eldönteni a pört" - az pedig hősünk javára ítélkezett volna, biztonsággal mondhatjuk, s így biztonságosabban várhatta volna a próba második részét.

Amely előtt hősünk - kíváncsiságától hajtva - míves beszédével felkereste a mesterasszonyt, s megkérdezte attól, mi végre értékelte oly szegényesen a művét. A mesterasszony - aki egyben a versenyre ügyelő társaság vezetője is vala - úgy förmedt rá hősünkre, mintha legalábbis a hétfejű sárkány okádott volna tüzet méretes alfelére. "Hallja-e kend" - mondá - "A művét én legelőször is ilyenre sem értékeltem volt, ám, mikor megláttam a másik mester véleményét (minthogy én, hivatalomtól fogva ezzel élhettem), felértékeltem, hogy ne legyen szükséges harmadik mester, aki a pört eldöntené." - zúdította ezt megszeppent hősünk orcájába. Bár ezzel a mesterasszony a szabályok nyakára hágott, de amúgy istenesen (világos, mint a nap - hiszen mint bíráló mester, nem ismerhette volna azon másik mester értékelő szavait), hősünk kebelében felfortyant a felháborodás, mint fazékban a leves, ha odakap, mégis elfojtá ezt magában, lévén a mesterasszony ama társaságnak is tagja, amely az ékesszólást bírálta volt később.

Hősünk ajkáról míves, veretes szavak peregtek le az értékelő társaság előtt, mégsem örvendhetett sikerének hosszan, hiszen a mesterasszony felkelvén székéről erős szavakkal illette művének papírra rótt változatát (itt pediglen az ékesszólást voltak hivatottak értékelni), amelylyel újabb foltot ejtvén hősünk böcsületén, annak hátrányára kívánta indítani az értékelő mesterembereket.

A vég nem lepte meg sem hősünket, sem hősünk társait, kikkel ugyan versenyben, de közös megértésben viseltettek egymás iránt és egyaránt dühös érzetekkel a mesterasszonnyal szemben. Hősünk műve csúfos vereséget szenvedett, melybe a mesterasszony is belenyúlt szennyes kezeivel, mint kukta a húsos fazékba.

Ám a mesének még nincs vége, füleljetek rám, pulyák! Hősünk, kit igencsak rágott belül az igazságtalanság érzete, mint tölgyfaasztalt a szú, gondolt egy merészet, és amint a nap ismét magosra hágott égi trónustermének grádicsain, bocskorát kisuvickolva, tiszta inggel és tiszta szándéktól vezérelve bekopogtatott a mesterasszony ajtaján. Mihelyt az ajtót nyitott, s hellyel kínálta hősünket, hősünk ismét csak elővéve díszes beszédét, mely csak a mívesen faragott bothoz hasonlatos, megtudakolta a mesterasszonytól, ugyan nem érzi-é furcsának, és a szabályok lábbal tiprásának azt a vircsaftot, amellyel irányába viseltetett a próbatétel alatt.

A mesterasszony erre a beszédre még dölyfösebben, mint a múltkorában, kitátotta száját, mely akkorának tetszett, mint a Bécsi Kapu, s pocskondiák özönét eresztette hősünkre fogai kerítése mögül. Legelőször ismét eldicsekedett korábbi becstelen tettével, melylyel hősünket megfosztotta a pördöntő bíra állításának jussától, majdan nem átallotta hősünk munkáját - és majd hogy nem hősünket is - szinte a tehénlepényhez hasonlítani, végezetül pedig megfenyegeté hősünket avval, hogy ha a korábban elregélt becstelenséget másoknak is előadni merészeli, a tekintetes bíróság előtt is megesküszik ő arra, hogy márpedig olyat nem tett, sőt, hősünket citálná a bírák elé, miszerint rágalmazza őt. És ezt azután, hogy két ízben is előadta volt hősünknek a becstelenséget, melyet a szabályok nyakára való hágással tett!

Hősünket büszkesége arra késztette, hogy ekkor felálljon, és ott hagyja a mesterasszonyt, mint Szent Pál az oláhokat, saját levében főni. Írásban persze hogy nem merészelte ezután bevádolni a mesterasszonyt, hiszen egész élte és mesterségbeli előrejutása múlhatna egy ilyen hamis pörön! Ám ez a mese azóta is szájról-szájra jár, és hirdeti a mesterasszony hallatlan becstelenségét. Itt a vége, fuss el véle.

Ja, amúgy tavasszal írtam egy TDK-t. Innen letölthető.