Prága felülmúlta a várakozásaimat. Szinte közhely, hogy oda egyszer aztán tényleg mindenkinek el kell mennie, főleg ha egyetemista, de most már megerősíthetem, hogy tényleg.
A Moldovában szerzett jó kapcsolatoknak köszönhetően Pavel intéz szállást, nekem csak a buszra kell felszállnom, ami egyébként már magában is élmény. Na nem mintha vidéki gyerekként meglepne a luxusbusz, de ennyi pénzért (8000 oda-vissza) azért nem rossz. A Student Agency (ez itt a reklám helye) ugyanis italokat, kényelmes ülést meg filmeket kínál ennyi pénzért, és még viszonylag gyorsan ki is ér az ember. Az út kb 7-8 órát vesz igénybe, ami alatt az ismeretlenség homályából előtörő Harrison Ford akciófilmeket lehet nézni cseh szinkronnal, angol felirattal, vagy Jóbarátokat angol hanggal és cseh felirattal. Az utóbbi tagadhatatlanul jobb, bár az előbbi viccesebb - az ember megtanulhat csehül méltatlankodni (ez a kb "zsüzsü" kiejtésű, magyarul "Jézusom"-at jelentő kifejezésre korlátozódik), és egyéb hasznos mondatokat.
A buszállomáson Pavel vár, akiben, bevallom, egy kicsit csalódtam azért a hétvége végére. Kedves, segítőkész és hasonlók, de a barátság szikrája, nos az méltatlan módon kihunyt közöttünk. Persze ez nem az ő hibája, sem az enyém, csak a körülményeké. Na de mindent sorjában!
Ekkor még nagyon örülünk egymásnak, és elmegyünk egy ifjúsági szállóra aludni mivel kb éjfél van. Ez egy középkori módon berendezett hely, pincekocsmával, bár a korhűséget kissé rontja a kínai portás, de sebaj. Merőben különbözik attól a helytől, ahol harmadik nap aludtunk, ami a steril és rikító huszonegyedikszázadiság megtestesítője, szaunával, pezsgőfürdővel, meg persze reggelivel. A második éjszaka, na az egy külön történet.
Prágában az rögtön megtetszik, hogy a belvárosban órákig lehet járkálni, anélkül, hogy az ember elhagyná a macskakövekkel kirakott történelmi városrészt. Minden egy helyen van, vagy legalábbis közel egymáshoz, és még Bécs émelyítő tüchtigsége sem zavarja az embert. Ez egyébként szerintem a tornyok miatt van, amelyekből - a Lőportoronyban megtekintett kiállítás tanúsága szerint sokkal több, mint 100 van a városban. A leginkább egyébként a Városház tér tetszik, ami olyan, mint egy kicsi ékszer a város közepén - miközben a Vencel tér meg egy bazi nagy gyémánt (na meg a nagy metronóm sem rossz, aminek funkcióját nem sikerült kitalálni - csak úgy van). Természetesen a Hradzsin is szép, az Arany Utcácska egész elbűvöl (ezeket egyedül fedezem fel, míg Pavel órán van), és a Szent Vitus katedrálisban is sikerül megmászni a sokszáz lépcsőfokot a toronyba - ez egyébként kemény vállalkozás, ekkora tömegben. Pészmékeresek, tüdőbetegek, klausztrofóbiások meg ne próbálják (már csak azért sem, mert hátráltatják a többieket). Prága elbűvölőbb várnegyede egyébként szerintem mégsem ez, hanem a Vysehrad, a Moldván kicsit feljebb (tehát délre), ahol a híres csehek vannak eltemetve (többek közt), és egy egészen szép kis templom is áll. Meg állítólag pincék is vannak valahol, ezt nem nagyon sikerült megtalálni. A Károly-hídon pedig elfelejtettem megfogni a tököt, de sebaj, majd legközelebb.
Ha Csehország, akkor sör. Ez ugye nyilvánvaló. Túl azon, hogy a cseh sörök tényleg sokkal - sokkal! - jobbak a mieinknél, itt az ivásnak ráadásul olyan kultusza van, hogy az ember úgy érzi, már csak ezért is innia kell. Ezt persze sok helyen lehet. Olyan helyen, ahol hordóból mérik a Pilsnert és mindenféle cseh kajákat is meg lehet kóstolni (a Politikai Foglyok utcájában, ahol, muhaha, a Kommunista Párt központja is van), vagy egy sima kiskocsmában, vagy egy középkori étteremben, ahova Kutna Horában tértünk be (miután másfél órás zötyögés után egy olyan vonaton, amiről először el sem hittem, hogy létezik, a falu nagy részét zárva találtuk), ráadásul teljesen másnaposan.
A másnaposság a második este következménye volt, amikor is egy modern, de ízig-vérig cseh helyre sikerüt betévedni. A kocsma neve - minő meglepetés - The Pub, és az I. P. Pavlova metróállomás közelében van (kis kitérő, a metró: egyrészt olcsó a jegy, másrészt meg nem kell megijedni a jegykiadó automatától - először én is hátast vágtam tőle; harmadrészt: itt is feltűnik, hogy a csehek mennyire félnek egy terrortámadástól: mindenhol hirdetik, hogy ha táskát találsz gazdátlanul, riassz minden szóba jöhető embert, ezenkívül rendőrt állítanak a legkisebb ház mellé is, ha középület - de vissza a The Pubba). Szóval a kocsma egy franchise-rendszer része, amely hasonló kocsmákat üzemeltet Csehország egész területén. Az ötlet úgy néz ki, hogy belépéskor mindössze egy korsót kapsz, a sört pedig az asztalok közepéből kiálló sörcsapokból lehet csapolni - magadnak. A számláló mutatja is hogy mennyit ittál, hogy mennyit ivott az asztal, illetve hogy ez mennyibe kerül. A legfontosabb azonban az, hogy egy projektoron láthatod a csehországi élmezőnyt, már ami az asztalokat illeti, és ami állandóan frissül. No hát, ez rögtön felkelti mindenkiben a versenyszellemet, bennem annyira, hogy Pavel cseh barátai meglepődnek azon, hogy magyar létemre ennyit iszom. Az utolsó szám, amit ki tudtam venni saját számlámon, a 6,5 liter volt. Arra ugyan nem emlékszem, hogy utána mi történt, de egy kis fejfájás végül is semmiség azért az érzésért, hogy pár percig a mi asztalunk volt az első egész Csehországban!
A baj az, hogy az utolsó nap végére már nem nagyon van mit csinálni, és az unalmas múzeumba járás sajnos nem a rokonszenv irányába hat Pavel és énköztem, pedig mi tényleg mindent megtettünk. Így viszont kínos. Hogy lehet az hogy barátként érkeztem és ismerősként megyek? Nos, a kívülről amúgy nagyon szép Nemzeti Múzeumban őrzött dögunalom kőzetek segítenek megválaszolni ezt a kérdést.
Prága gyönyörű, inspiráló, felemelő és üdítő élmény. De biztosan jobb, ha társasággal megyünk, akkor nem történhet ilyesmi. De ez csak egy kis szálka, jobb is, ha elfelejtjük az előző mondatot, mintha nem is írtam volna. Ami előtte van - nos, az a lényeg.
A Moldovában szerzett jó kapcsolatoknak köszönhetően Pavel intéz szállást, nekem csak a buszra kell felszállnom, ami egyébként már magában is élmény. Na nem mintha vidéki gyerekként meglepne a luxusbusz, de ennyi pénzért (8000 oda-vissza) azért nem rossz. A Student Agency (ez itt a reklám helye) ugyanis italokat, kényelmes ülést meg filmeket kínál ennyi pénzért, és még viszonylag gyorsan ki is ér az ember. Az út kb 7-8 órát vesz igénybe, ami alatt az ismeretlenség homályából előtörő Harrison Ford akciófilmeket lehet nézni cseh szinkronnal, angol felirattal, vagy Jóbarátokat angol hanggal és cseh felirattal. Az utóbbi tagadhatatlanul jobb, bár az előbbi viccesebb - az ember megtanulhat csehül méltatlankodni (ez a kb "zsüzsü" kiejtésű, magyarul "Jézusom"-at jelentő kifejezésre korlátozódik), és egyéb hasznos mondatokat.
A buszállomáson Pavel vár, akiben, bevallom, egy kicsit csalódtam azért a hétvége végére. Kedves, segítőkész és hasonlók, de a barátság szikrája, nos az méltatlan módon kihunyt közöttünk. Persze ez nem az ő hibája, sem az enyém, csak a körülményeké. Na de mindent sorjában!
Ekkor még nagyon örülünk egymásnak, és elmegyünk egy ifjúsági szállóra aludni mivel kb éjfél van. Ez egy középkori módon berendezett hely, pincekocsmával, bár a korhűséget kissé rontja a kínai portás, de sebaj. Merőben különbözik attól a helytől, ahol harmadik nap aludtunk, ami a steril és rikító huszonegyedikszázadiság megtestesítője, szaunával, pezsgőfürdővel, meg persze reggelivel. A második éjszaka, na az egy külön történet.
Prágában az rögtön megtetszik, hogy a belvárosban órákig lehet járkálni, anélkül, hogy az ember elhagyná a macskakövekkel kirakott történelmi városrészt. Minden egy helyen van, vagy legalábbis közel egymáshoz, és még Bécs émelyítő tüchtigsége sem zavarja az embert. Ez egyébként szerintem a tornyok miatt van, amelyekből - a Lőportoronyban megtekintett kiállítás tanúsága szerint sokkal több, mint 100 van a városban. A leginkább egyébként a Városház tér tetszik, ami olyan, mint egy kicsi ékszer a város közepén - miközben a Vencel tér meg egy bazi nagy gyémánt (na meg a nagy metronóm sem rossz, aminek funkcióját nem sikerült kitalálni - csak úgy van). Természetesen a Hradzsin is szép, az Arany Utcácska egész elbűvöl (ezeket egyedül fedezem fel, míg Pavel órán van), és a Szent Vitus katedrálisban is sikerül megmászni a sokszáz lépcsőfokot a toronyba - ez egyébként kemény vállalkozás, ekkora tömegben. Pészmékeresek, tüdőbetegek, klausztrofóbiások meg ne próbálják (már csak azért sem, mert hátráltatják a többieket). Prága elbűvölőbb várnegyede egyébként szerintem mégsem ez, hanem a Vysehrad, a Moldván kicsit feljebb (tehát délre), ahol a híres csehek vannak eltemetve (többek közt), és egy egészen szép kis templom is áll. Meg állítólag pincék is vannak valahol, ezt nem nagyon sikerült megtalálni. A Károly-hídon pedig elfelejtettem megfogni a tököt, de sebaj, majd legközelebb.
Ha Csehország, akkor sör. Ez ugye nyilvánvaló. Túl azon, hogy a cseh sörök tényleg sokkal - sokkal! - jobbak a mieinknél, itt az ivásnak ráadásul olyan kultusza van, hogy az ember úgy érzi, már csak ezért is innia kell. Ezt persze sok helyen lehet. Olyan helyen, ahol hordóból mérik a Pilsnert és mindenféle cseh kajákat is meg lehet kóstolni (a Politikai Foglyok utcájában, ahol, muhaha, a Kommunista Párt központja is van), vagy egy sima kiskocsmában, vagy egy középkori étteremben, ahova Kutna Horában tértünk be (miután másfél órás zötyögés után egy olyan vonaton, amiről először el sem hittem, hogy létezik, a falu nagy részét zárva találtuk), ráadásul teljesen másnaposan.
A másnaposság a második este következménye volt, amikor is egy modern, de ízig-vérig cseh helyre sikerüt betévedni. A kocsma neve - minő meglepetés - The Pub, és az I. P. Pavlova metróállomás közelében van (kis kitérő, a metró: egyrészt olcsó a jegy, másrészt meg nem kell megijedni a jegykiadó automatától - először én is hátast vágtam tőle; harmadrészt: itt is feltűnik, hogy a csehek mennyire félnek egy terrortámadástól: mindenhol hirdetik, hogy ha táskát találsz gazdátlanul, riassz minden szóba jöhető embert, ezenkívül rendőrt állítanak a legkisebb ház mellé is, ha középület - de vissza a The Pubba). Szóval a kocsma egy franchise-rendszer része, amely hasonló kocsmákat üzemeltet Csehország egész területén. Az ötlet úgy néz ki, hogy belépéskor mindössze egy korsót kapsz, a sört pedig az asztalok közepéből kiálló sörcsapokból lehet csapolni - magadnak. A számláló mutatja is hogy mennyit ittál, hogy mennyit ivott az asztal, illetve hogy ez mennyibe kerül. A legfontosabb azonban az, hogy egy projektoron láthatod a csehországi élmezőnyt, már ami az asztalokat illeti, és ami állandóan frissül. No hát, ez rögtön felkelti mindenkiben a versenyszellemet, bennem annyira, hogy Pavel cseh barátai meglepődnek azon, hogy magyar létemre ennyit iszom. Az utolsó szám, amit ki tudtam venni saját számlámon, a 6,5 liter volt. Arra ugyan nem emlékszem, hogy utána mi történt, de egy kis fejfájás végül is semmiség azért az érzésért, hogy pár percig a mi asztalunk volt az első egész Csehországban!
A baj az, hogy az utolsó nap végére már nem nagyon van mit csinálni, és az unalmas múzeumba járás sajnos nem a rokonszenv irányába hat Pavel és énköztem, pedig mi tényleg mindent megtettünk. Így viszont kínos. Hogy lehet az hogy barátként érkeztem és ismerősként megyek? Nos, a kívülről amúgy nagyon szép Nemzeti Múzeumban őrzött dögunalom kőzetek segítenek megválaszolni ezt a kérdést.
Prága gyönyörű, inspiráló, felemelő és üdítő élmény. De biztosan jobb, ha társasággal megyünk, akkor nem történhet ilyesmi. De ez csak egy kis szálka, jobb is, ha elfelejtjük az előző mondatot, mintha nem is írtam volna. Ami előtte van - nos, az a lényeg.
