Kevés időm volt, így két napig tartott. De nem baj, legalább tovább élveztem! Amiről szó van: Paulo Coelho - Az Alkimista. Csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni. Szerintem a mai világ egyik legnagyobb írója Coelho. Ennek a könyvnek a méltó helye Saint-Exupéry Kis Hercege mellett van.
Coelho mesél. Mesél, élvezettel, és közben olyan dolgokra tanít, amelyeket mindenkinek tudnia kellene, s akkor talán jobb lenne a világ. Sokkal jobb. Hiszen erről szól a könyv: "maktub" - írja le többször is. Ez arab szó. Azt jelenti: "meg van írva". Néha nem lehet a személyes szenvedély útjába állni. Coelho szerint minden egy, mindent egyvalaki ír, aki talán természetfeletti lény, isten, de ott él bennünk. A "Világlélek" Isten lelkének a része. És a "Világlélek" az egyetemes nyelv, amit a mindenség beszél. Ott van, ha valaki végig akarja élni a "személyes történetét", ami "maktub", tehát meg van írva mindenkiben, csak sokan elfelejtik. A kagyló, ami a sivatagban őrzi az egykor ott folyó tenger zúgását, addig őrzi azt, amíg a tenger vissza nem tér. Mert ez az ő személyes története. A tenger az ő kincse, amit meg kell találnia. Az ólomnak is megvan a személyes története, és ha beteljesíti, akkor arannyá válhat. A Világlélek mozgat mindent, ő segít a személyes történetek beteljesítésében, s így a Világlélek nem más, mint a teremtményeknek, a teremtés minden apró csodájának tükörképe. A Világlelket mi mozgatjuk, mi merülünk el benne, ha átéljük a saját történetünket, és akkor tesszük jobbá, ha olyan állapotban vagyunk, amikor mi is csak jobbak és jobbak szeretnénk lenni. És ez mi is lehetne más, mint a szerelem?