Koszovó önmagában nem lenne nagy dolog, nagy probléma. Mármint nekünk, a szerbek nyilván más lapra tartoznak, de erről később. Egyetlen nagy problémánk van Koszovóval: mindannak ellenére, amit sokan próbálnak bebizonyítani, izoláltan jelentkező balkáni probléma nincs. Ahogyan Vinny jegyzi meg nagyon elmésen a Blöffben: "Olyan, mint a Miki Egér. Nem létezik."
E helyütt oszlatnék el néhány tévhitet Koszovóval kapcsolatban. Az egyik, hogy most függetlenedett. Nos, ez nem igaz. A függetlenség kikiáltása ugyan valóban 2008. február 17-én 15 óra 50 perckor hangzott el, de Koszovó - avagy Rigómező és környéke, ahogy tetszik - hasonló függetlenségi jogokat élvez már több, mint 20 éve, többet pedig még egy jó ideig nem fog. Koszovó eredendő műbalhéságát pont az mutatja a legjobban, hogy semmi sem változott és mégis most szórnak átkokat egymásra a vasfüggöny helyett olajvezetékekkel jelzett új hidegháborús felek. Koszovó - azaz tegnaptól hivatalosan albán nevén Kosova - ugyanis már a hetvenes évek közepétől elindult ezen az úton. 1974-ben Tito új alkotmányt adott etnikai leukoplaszttal összetartott országának, amelyben megemelte a Szerb Szocialista Köztársaságon belül autonóm módon működő Koszovó önállóságát. Persze várható volt, hogy ez a már akkor is főleg albánok lakta lakosságnak nem lesz elég, így a nyolcvanas években egymást követték a tüntetések. 1986-ban aztán a Szerb Tudományos Akadémia elkészítette a SANU-memorandumot, amely egy zagyva nagyszerb ideológiát próbált átnyomni a jugoszláv vezetésen - ennek természetesen a szerbeken kívül nem sokan örültek, többek közt Koszovóban sem, amelytől éppen ekkor vonták meg az autonómiát. Hogy ki? A jugoszláv kommunisták egy olyan ifjú titánja, aki a tüntetések miatt már járt a tartományban és komoly üdvrivalgás között nyugtatgatta a szerbeket. Ő volt Szlobodan Milosevics, aki a SANU-memorandumra építve éppen ekkor puccsolta meg az addig rotációban működő elnökséget. A koszovói albánok tehát elkezdték saját közigazgatásuk kiépítését, ezzel gyakorlatilag egy Jugoszláviától teljesen független valóságot létrehozva. A szerbeknek - és a világnak - tehát 21, de legalábbis 9 évük volt arra (az 1999-es balhé után), hogy tudatosítsák magukban: Koszovó független.
Aki abban bízott hogy nem lesz az, vagy nem vette észre hogy már rég az, nos az vagy hülye vagy álomvilágban él. Nyilván egyik kategóriába sem sorolhatóak a múlt hétvégén egyszerre megbolondult orosz külügyi szakértők akik majdhogynem világégést jósoltak, viszont annál inkább ide sorolható az a párszáz szerb katona aki vasárnap hajnalra át akart törni a határon, vagy az ortodox egyházfő, aki orosz fegyvereket kért. Hogy mit kezdjünk a szerb politikai élet szereplőivel, nos az egy komolyabb kérdés, és elvezet minket a második tévhithez, vagy mondjuk úgy, problémához.
Miért olyan fontos a szerbeknek Koszovó? Hiszen egy fejletlen, 90%-ban albánok által lakott, még csak nem is stratégiai fontosságú helyről van szó. Nos, Koszovó Szerbiában megkerülhetetlen téma, ugyanis itt kezdődött a nép története, a hagyományok szerint. Mivel a szerbeknek sincs nagyon mit ünnepelni, ha győzelmekről van szó, így az egyik legdurvább vereségüket ünneplik, pontosabban a hősiességet - ez pedig Rigómező. A későbbi sztorihoz, szerb szemszögből, fontos hozzátenni, hogy a gonosz albánok eladták Koszovót a törököknek, csak hogy odaköltözhessenek. Nem ér megvetően gondolkozni, a magyar társadalom nagy részének hasonló ötletei vannak a szőrőstalpú románokról - rémlik valami? Szóval eddig a sztori, a tény meg az, hogy valóban elszaporodtak a környéken az albánok. És lőn. Ezért lett tehát Koszovó fontosabb, mint a többi elvesztett terület (beleértve Boszniát is). Pedig hát egyébként elég nehéz különbséget tenni a környékbeli népek között - akár vehetnénk mindet szerbnek is (vagy jugoszlávnak), ahogyan ezt Tito meg is próbálta: a bosnyákok muzulmánok, a horvátok katolikusok, a macedónok ugye már rég ott vannak ahol vannak, önmaguk szerint, a montenegróiak pedig más nyelvjárást beszélnek; néhányan még latin betűkkel is írnak - ennyi. Ja, és persze nagyon utálják egymást. Látható tehát, hogy Szerbiának több racionális oka lett volna a többi terület védelmezésére, de nekik a fentiek miatt Koszovó kellett (nekünk Mohács kell - micsoda párhuzamok), amely megkerülhetetlen és ellenezhetetlen témává vált az országban még Milosevics nemzetközi nyomásra történt kiebrudalása után is. Képzeljük el, hogy Magyarországon valaki megkérdőjelezi a rendszerváltást vagy a demokratikus államrendet, aztán adjuk össze a Munkáspárt és a MIÉP-Jobbik szavazóinak számát és látni fogjuk, mennyire komolyan vehető az ilyesmi. Szóval - just to make things clear - Tadics tudja, hogy Koszovó elveszett, de nem mondhatja; Kostunica is tudja, de direkt nem mondja; van néhány politikus, aki mondja, nem is szavaz rájuk nagyrészt senki; Nikolics is tudja, de tőkét kovácsol belőle. Nos az ő választói azok, akik valószínűleg nem tudják. S mivel tudjuk, hogy szavazóbázisa jól viselkedik és elmegy szavazni, megkockáztatható, hogy Szerbia szavazókorú lakosságának kb. 0,64x0,48 = 30%-a nincs ezzel tisztában. A maradék 70% mind tudja; aki nem szavazott Tadicsra, az valószínűleg nem szereti, vagy túl lusta ahhoz hogy támogassa, esetleg szarik az EU-ra. Emellett meg Koszovóra is, amit lehet, hogy sajnál, de nagy valószínűséggel sosem járt ott és nem jelent személyesen neki semmit. Annál inkább jelentene egy jó munkahely, vagy hasonlók.
Miután ezeket letisztáztuk, minden álláspont érhetővé válik Koszovóval kapcsolatban. Érthetővé, de nem racionálissá, vagy védhetővé. És mivel tudjuk, hogy ahol erős emberek (országok, aktorok...) vannak, ott nem mindig az érthető, sőt még nem is mindig a racionális álláspont győz, nézzük meg és szórjuk ki ezeket, hogy a védhetőekre koncentrálhassunk.
Borisz Tadicsról tehát megállapítottuk, hogy nem hülye. Nagyon jól tudja ő, hogy Koszovó elveszett, és legszívesebben hagyná a búsba az egészet és menne az EU-ba, csakhát ezt nem mondhatja, hiszen akkor nem jelenne meg hízelgően a történelemkönyvekben, és csúnyán beintene neki Kostunica - akinek szintén érthető az álláspontja: a populizmus nagyon jól megy a csalódott országokban, neki meg jó érzéke van hozzá, hát miért ne csinálja? Zseniálisan szúrta hátba a megfelelő pillanatban Tadicsot a két elnökválasztási forduló között, és most is a megfelelő pillanatban húzta elő a radikális kártyát; ezen kívül morális szempontból is abszolút érthető érve van: a jobb kezünkkel fogjunk kezet valakivel (EU) aki a bal kezével eközben mosolyogva herél ki minket? Ugyan! Csakhogy ez az álláspont nem védhető - tehát nem is érdemes foglalkozni vele. Ami Tadicsot illeti, maximum drukkolhatunk neki, de előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy hazudik. Csak senkit nem fog érdekelni.
Az EU töketlenedése is érthető - nehogy már precedens legyen a dologból! -: azok az országok bezzeg, akiknek nincs félnivalójuk, nem késlekednek az önkormányzás barátját játszani, köztük az Észak-Írországot is magában foglaló Egyesült Királyság; akiknek meg van félnivalójuk, köpködnek: Románia, Szlovákia... És egy melléktanulság (zárójelesen) ismét az, hogy az EU fényesen elszúrt egy újabb lehetőséget a közös külpolitika kialakítására - és kapott egy újabb lehetőséget, hogy elkúrjon valamit a Balkánon. Az álláspontok sajnos védhetők, így kénytelenek vagyunk figyelembe venni őket. De erről utóbb.
Na és az oroszok? No, az oroszokat aztán igazán meg lehet érteni... Szarnak ők a pánszláv barátságra, viszont egy remek alkalom volt, hogy némi hangoskodásért cserébe megvehessék a szerb állami olajtársaságot, ezzel tovább kövezve az utat az olajból lévő energetikai kéz számára az EU-ban. Néhány év múlva, mikor a Déli Áramlaton dől a gáz, míg az esetlegesen megépülő Nabuccon úgy csörgedezik, mintha prosztatagondjai lennének a kútnak. Védhető álláspont, de nem sok köze Koszovó további sorsához, és az oroszok tudják ezt - nem lennék meglepve, ha néhány év múlva egy Medvegyev nevű úriember megenyhülne a második Albánia lakosai iránt.
Amerikát hagyjuk ki a buliból - az ő álláspontja sajnos mindenhol védhető, bár cseppet sem racionális. Jelenleg nem mondhat mást, hiszen azért csak ő bombázta Koszovót 99-ben.
Mi derül ki ebből? Nem sok. Annyi viszont igen, hogy a következő évek alatt, míg az EU eltöketlenkedik Koszovóban, az ország nem nagyon számíthat több elismerésre, mint amennyit most kap. ENSZ-tag nem lesz, valódi szuverén állam nem lesz. Ez pedig egy idő után idegesítheti Thaci urat és követőit... De meddig lehet ez így? Nos, kiindulva az EU boszniai "sikereiből", sokáig...
S ez elvezet minket a legfontosabb pontra: mit jelent Koszovó? Mindenekelőtt példát. Bármennyire is igyekszenek ezt elkendőzni, ez bizony példát jelent a magyaroknak Székelyföldön, a baszkoknak Spanyolországban, az örményeknek Karabahban, az abházoknak Grúziában. Ez utóbbi területeken Oroszország máris elkezdett jobban nyomulni, mint eddig - és a többi helyen is csak testületileg lehet feltartóztatni a folyamatokat, ha megéri. Dominóeffektusról beszélni túlzás - de ezzel az EU igenis hitet tett az etnikai alapon történő önkormányzat, ha úgy tetszik, a nemzetállamok mellett. Belegondolni is rossz, mi lehet pl. a függetlensége mellett erősködő Boszniai Szerb Köztársasággal, vagy Macedóniával, ahol egy évtizeden belül a lakosság fele albán lesz.
Pontosan ahogy Janez Jansa szlovén miniszterelnök mondta: Koszovó nem probléma, mert mindenki tudja, mi lesz: ami eddig is volt plusz egy zászló; az igazi baj az az ország, amelyek zászlaja akár egy kérdőjel is lehetne: Bosznia.
Ez a tulajdonsága avatja Koszovót jelentéktelen kis szerb belbalhéból kulcsállammá.
E helyütt oszlatnék el néhány tévhitet Koszovóval kapcsolatban. Az egyik, hogy most függetlenedett. Nos, ez nem igaz. A függetlenség kikiáltása ugyan valóban 2008. február 17-én 15 óra 50 perckor hangzott el, de Koszovó - avagy Rigómező és környéke, ahogy tetszik - hasonló függetlenségi jogokat élvez már több, mint 20 éve, többet pedig még egy jó ideig nem fog. Koszovó eredendő műbalhéságát pont az mutatja a legjobban, hogy semmi sem változott és mégis most szórnak átkokat egymásra a vasfüggöny helyett olajvezetékekkel jelzett új hidegháborús felek. Koszovó - azaz tegnaptól hivatalosan albán nevén Kosova - ugyanis már a hetvenes évek közepétől elindult ezen az úton. 1974-ben Tito új alkotmányt adott etnikai leukoplaszttal összetartott országának, amelyben megemelte a Szerb Szocialista Köztársaságon belül autonóm módon működő Koszovó önállóságát. Persze várható volt, hogy ez a már akkor is főleg albánok lakta lakosságnak nem lesz elég, így a nyolcvanas években egymást követték a tüntetések. 1986-ban aztán a Szerb Tudományos Akadémia elkészítette a SANU-memorandumot, amely egy zagyva nagyszerb ideológiát próbált átnyomni a jugoszláv vezetésen - ennek természetesen a szerbeken kívül nem sokan örültek, többek közt Koszovóban sem, amelytől éppen ekkor vonták meg az autonómiát. Hogy ki? A jugoszláv kommunisták egy olyan ifjú titánja, aki a tüntetések miatt már járt a tartományban és komoly üdvrivalgás között nyugtatgatta a szerbeket. Ő volt Szlobodan Milosevics, aki a SANU-memorandumra építve éppen ekkor puccsolta meg az addig rotációban működő elnökséget. A koszovói albánok tehát elkezdték saját közigazgatásuk kiépítését, ezzel gyakorlatilag egy Jugoszláviától teljesen független valóságot létrehozva. A szerbeknek - és a világnak - tehát 21, de legalábbis 9 évük volt arra (az 1999-es balhé után), hogy tudatosítsák magukban: Koszovó független.
Aki abban bízott hogy nem lesz az, vagy nem vette észre hogy már rég az, nos az vagy hülye vagy álomvilágban él. Nyilván egyik kategóriába sem sorolhatóak a múlt hétvégén egyszerre megbolondult orosz külügyi szakértők akik majdhogynem világégést jósoltak, viszont annál inkább ide sorolható az a párszáz szerb katona aki vasárnap hajnalra át akart törni a határon, vagy az ortodox egyházfő, aki orosz fegyvereket kért. Hogy mit kezdjünk a szerb politikai élet szereplőivel, nos az egy komolyabb kérdés, és elvezet minket a második tévhithez, vagy mondjuk úgy, problémához.
Miért olyan fontos a szerbeknek Koszovó? Hiszen egy fejletlen, 90%-ban albánok által lakott, még csak nem is stratégiai fontosságú helyről van szó. Nos, Koszovó Szerbiában megkerülhetetlen téma, ugyanis itt kezdődött a nép története, a hagyományok szerint. Mivel a szerbeknek sincs nagyon mit ünnepelni, ha győzelmekről van szó, így az egyik legdurvább vereségüket ünneplik, pontosabban a hősiességet - ez pedig Rigómező. A későbbi sztorihoz, szerb szemszögből, fontos hozzátenni, hogy a gonosz albánok eladták Koszovót a törököknek, csak hogy odaköltözhessenek. Nem ér megvetően gondolkozni, a magyar társadalom nagy részének hasonló ötletei vannak a szőrőstalpú románokról - rémlik valami? Szóval eddig a sztori, a tény meg az, hogy valóban elszaporodtak a környéken az albánok. És lőn. Ezért lett tehát Koszovó fontosabb, mint a többi elvesztett terület (beleértve Boszniát is). Pedig hát egyébként elég nehéz különbséget tenni a környékbeli népek között - akár vehetnénk mindet szerbnek is (vagy jugoszlávnak), ahogyan ezt Tito meg is próbálta: a bosnyákok muzulmánok, a horvátok katolikusok, a macedónok ugye már rég ott vannak ahol vannak, önmaguk szerint, a montenegróiak pedig más nyelvjárást beszélnek; néhányan még latin betűkkel is írnak - ennyi. Ja, és persze nagyon utálják egymást. Látható tehát, hogy Szerbiának több racionális oka lett volna a többi terület védelmezésére, de nekik a fentiek miatt Koszovó kellett (nekünk Mohács kell - micsoda párhuzamok), amely megkerülhetetlen és ellenezhetetlen témává vált az országban még Milosevics nemzetközi nyomásra történt kiebrudalása után is. Képzeljük el, hogy Magyarországon valaki megkérdőjelezi a rendszerváltást vagy a demokratikus államrendet, aztán adjuk össze a Munkáspárt és a MIÉP-Jobbik szavazóinak számát és látni fogjuk, mennyire komolyan vehető az ilyesmi. Szóval - just to make things clear - Tadics tudja, hogy Koszovó elveszett, de nem mondhatja; Kostunica is tudja, de direkt nem mondja; van néhány politikus, aki mondja, nem is szavaz rájuk nagyrészt senki; Nikolics is tudja, de tőkét kovácsol belőle. Nos az ő választói azok, akik valószínűleg nem tudják. S mivel tudjuk, hogy szavazóbázisa jól viselkedik és elmegy szavazni, megkockáztatható, hogy Szerbia szavazókorú lakosságának kb. 0,64x0,48 = 30%-a nincs ezzel tisztában. A maradék 70% mind tudja; aki nem szavazott Tadicsra, az valószínűleg nem szereti, vagy túl lusta ahhoz hogy támogassa, esetleg szarik az EU-ra. Emellett meg Koszovóra is, amit lehet, hogy sajnál, de nagy valószínűséggel sosem járt ott és nem jelent személyesen neki semmit. Annál inkább jelentene egy jó munkahely, vagy hasonlók.
Miután ezeket letisztáztuk, minden álláspont érhetővé válik Koszovóval kapcsolatban. Érthetővé, de nem racionálissá, vagy védhetővé. És mivel tudjuk, hogy ahol erős emberek (országok, aktorok...) vannak, ott nem mindig az érthető, sőt még nem is mindig a racionális álláspont győz, nézzük meg és szórjuk ki ezeket, hogy a védhetőekre koncentrálhassunk.
Borisz Tadicsról tehát megállapítottuk, hogy nem hülye. Nagyon jól tudja ő, hogy Koszovó elveszett, és legszívesebben hagyná a búsba az egészet és menne az EU-ba, csakhát ezt nem mondhatja, hiszen akkor nem jelenne meg hízelgően a történelemkönyvekben, és csúnyán beintene neki Kostunica - akinek szintén érthető az álláspontja: a populizmus nagyon jól megy a csalódott országokban, neki meg jó érzéke van hozzá, hát miért ne csinálja? Zseniálisan szúrta hátba a megfelelő pillanatban Tadicsot a két elnökválasztási forduló között, és most is a megfelelő pillanatban húzta elő a radikális kártyát; ezen kívül morális szempontból is abszolút érthető érve van: a jobb kezünkkel fogjunk kezet valakivel (EU) aki a bal kezével eközben mosolyogva herél ki minket? Ugyan! Csakhogy ez az álláspont nem védhető - tehát nem is érdemes foglalkozni vele. Ami Tadicsot illeti, maximum drukkolhatunk neki, de előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy hazudik. Csak senkit nem fog érdekelni.
Az EU töketlenedése is érthető - nehogy már precedens legyen a dologból! -: azok az országok bezzeg, akiknek nincs félnivalójuk, nem késlekednek az önkormányzás barátját játszani, köztük az Észak-Írországot is magában foglaló Egyesült Királyság; akiknek meg van félnivalójuk, köpködnek: Románia, Szlovákia... És egy melléktanulság (zárójelesen) ismét az, hogy az EU fényesen elszúrt egy újabb lehetőséget a közös külpolitika kialakítására - és kapott egy újabb lehetőséget, hogy elkúrjon valamit a Balkánon. Az álláspontok sajnos védhetők, így kénytelenek vagyunk figyelembe venni őket. De erről utóbb.
Na és az oroszok? No, az oroszokat aztán igazán meg lehet érteni... Szarnak ők a pánszláv barátságra, viszont egy remek alkalom volt, hogy némi hangoskodásért cserébe megvehessék a szerb állami olajtársaságot, ezzel tovább kövezve az utat az olajból lévő energetikai kéz számára az EU-ban. Néhány év múlva, mikor a Déli Áramlaton dől a gáz, míg az esetlegesen megépülő Nabuccon úgy csörgedezik, mintha prosztatagondjai lennének a kútnak. Védhető álláspont, de nem sok köze Koszovó további sorsához, és az oroszok tudják ezt - nem lennék meglepve, ha néhány év múlva egy Medvegyev nevű úriember megenyhülne a második Albánia lakosai iránt.
Amerikát hagyjuk ki a buliból - az ő álláspontja sajnos mindenhol védhető, bár cseppet sem racionális. Jelenleg nem mondhat mást, hiszen azért csak ő bombázta Koszovót 99-ben.
Mi derül ki ebből? Nem sok. Annyi viszont igen, hogy a következő évek alatt, míg az EU eltöketlenkedik Koszovóban, az ország nem nagyon számíthat több elismerésre, mint amennyit most kap. ENSZ-tag nem lesz, valódi szuverén állam nem lesz. Ez pedig egy idő után idegesítheti Thaci urat és követőit... De meddig lehet ez így? Nos, kiindulva az EU boszniai "sikereiből", sokáig...
S ez elvezet minket a legfontosabb pontra: mit jelent Koszovó? Mindenekelőtt példát. Bármennyire is igyekszenek ezt elkendőzni, ez bizony példát jelent a magyaroknak Székelyföldön, a baszkoknak Spanyolországban, az örményeknek Karabahban, az abházoknak Grúziában. Ez utóbbi területeken Oroszország máris elkezdett jobban nyomulni, mint eddig - és a többi helyen is csak testületileg lehet feltartóztatni a folyamatokat, ha megéri. Dominóeffektusról beszélni túlzás - de ezzel az EU igenis hitet tett az etnikai alapon történő önkormányzat, ha úgy tetszik, a nemzetállamok mellett. Belegondolni is rossz, mi lehet pl. a függetlensége mellett erősködő Boszniai Szerb Köztársasággal, vagy Macedóniával, ahol egy évtizeden belül a lakosság fele albán lesz.
Pontosan ahogy Janez Jansa szlovén miniszterelnök mondta: Koszovó nem probléma, mert mindenki tudja, mi lesz: ami eddig is volt plusz egy zászló; az igazi baj az az ország, amelyek zászlaja akár egy kérdőjel is lehetne: Bosznia.
Ez a tulajdonsága avatja Koszovót jelentéktelen kis szerb belbalhéból kulcsállammá.
