A szerelem olyan artisztikus forrása az emberiségnek, amely sosem fogy ki. Ha mégis, újra és újra elő lehet venni, a korízlésnek megfelelően, vagy éppen az ellen. Ez is egy nagyon fontos momentum, egy pofon a közízlésnek (copyright by Majakovszkij), lebontani a gátakat, túllépni bizonyos előítéleteken. De azért filmet mégis csak azért néz az ember, hogy szórakozzon. Meg kell tehát azt a filmet csinálni. Úgy, ahogy Ang Lee meg is tette.
 "Die Liebe ist ein wildes Tier, in die Falle gehst du ihr, in die Augen starrt sie dir, verzaubert wenn ihr Blick dich trifft." - énekli Till Lindemann. "A szerelem egy vadállat, beleesel a csapdájába, a szemedbe néz, és elvarázsol, ha a pillantásával találkozol". És ez így van bárhol, bármikor, bárkivel. Ez a szép Ang Lee filmjében. Nem másról szól, hanem arról, hogy a szerelem ellen nincs appelláta. Nem válogat kor, bőrszín, vallási hovatartozás, vagy akár nemek között. Az az erő, ami felfűz minket, gyöngyszemeket a sors füzérére. És aki ezt látja, az nem akadhat fenn azon, hogy a főszereplőket nem Jacknek és Jill-nek, hanem Jack-nek és Ennis-nek hívják. Persze, ez is egy motívum. De nem több annál. A táj már-már giccsesen gyönyörű, de ha levennénk a hátteret, és csak a színészek maradnának, na meg a zene, akkor is teljes értékű lenne a film. A film talán két legszebb jelenete az első "egymásratalálás" a sátorban, illetve az utolsó elbúcsúzás. Pedig akkor még nem is sejtjük a tragikus befejezést. A régi görögök úgy tartották, a világ kezdetekor minden ember egy és egész volt. Aztán az istenek kettéhasították őket. Azóta mindenki keresi a párját a világon, és ha megtalálják, megrészegíti őket az összetartozás érzése. Túl a barátságon. Túl a halálon.