Kedden a szokásos politológiai "vitadélelőtt" után úgy gondoltam, tömök magamba egy kis kultúrát, ha egyszer már őszi fesztivál van Budapesten, ráadásul ingyen, már ami a Körutat illeti.

Némi erőszakoskodás után Szityut is sikerült rávenni, hogy tegyünk egy kört az egyébként baljóslóan alternatív hangzású művésznevekkel elfedett, átalakított boltokkal tarkított Nagykörúton.

Előérzetem most sem hagyott cserben, a túra végeztével leginkább az "ez mi???" illetve a "hol marad ez a két óra az életünkből?" kérdések foglalkoztattak minket.

Vázlatos áttekintés: a Corvin közből indultunk, a képregénykiállítást keresve, de vagy mi vagyunk hülyék, vagy a feliratok nem voltak egyértelműek. Lényeg, hogy feladtuk.

Indulás tovább a József körúton, ahol is először egy pécsi fiatalokból álló művésztársulat "boltjába" vetett minket a sors. A fiúk-lányok (pontosabban 1-1) azt vizsgálták, hogy ha megvesznek egy zsibárustól mindenféle limlomot, és azt egy galériába helyezik, vajon milyen művészeti értéket vesznek fel a cuccok. Hát, semmilyet. Azért Szityu gyorsan vásárolt egy Dolly Roll lemezt (bakelit természetesen), ami szintén kiállítási tárgy volt. Értem én a célt, értem, de a piszoár a dadaistáknál azért nagyobbat ütött.

A következő megálló valami minősíthetetlen baromság volt. Kis szoba, épphogy csak elfért benne egy pécé, meg egy projektor, ami a szemközti falra vetített valami meghatározhatatlant, amit épp ezen okból nem is elemzek, lényeg az, hogy úgy tűnt, mintha két faszi egy festőállvány körül táncolna. A projektor falán pedig kis montázsok, össze-vissza, talán az egyetlen értékelhető dolog a permormanszban. Ja, és ami az egészet megkoronázta: az egyik falon hatalmas "Ez Diszkó" felirat, amely az előadás alatt szóló "zenét" hivatott igazolni: ez kb. egy üzemzavaros NDK-turmixgép és a villamosok reléinek kattogása elegyét jelentette.

Nem véletlen, hogy ezt hamar otthagytuk. Közvetlenül emellett egy minimálbolt volt. Ez azt jelentette, hogy trehány módon (de legalább ingyen) készített használati tárgyakat osztogattak a lenti részben, míg a galérián úgynevezett "kávézó" volt. Fel is mentünk, itt kiderült, hogy a kávézó egy vízmelegítőből, néhány csomag teafűből, egy ácsasztalból és néhány, a földre helyezett párnából áll. Melegítettünk vizet, aztán néhány szem biocukorral (sic!) ízesítettük a teát (kicsit még így is féltem meginni). Volt "olvasnivaló" is, természetesen csakis angolul és franciául, fénymásolt és összespirálozott lapok formájában, olyan témáról, ami 100 emberből 1-et érdekelhet. Fájdalom, mi mindketten a maradék 99-be tartozunk, szóval itt sem időztünk sokáig. De a nagy számok törvénye alapján...

Egy videoinstalláció volt a legközelebbi idegborzoló látványosság, srégen egymásnak döntve két tábla, amelyekre két projektor vetítette a nem túl sokat mondó filmeket. Az egyiken egy szétlőtt, szétrombolt templomban pörgött egy férfi, a másik pedig szintén egy templom volt, mindenféle reklámokkal teleaggatva, és egy galamb röpködött benne összevissza. A szoba oldalán egy papír ismertette a koncepciót, ám ettől talán még homályosabb lett a dolog. Valami olyasmi állt az ismertetőben, hogy valahol van egy templom, ami már sok civilizációs pusztítást túlélt, és most teleszarják a galambok, de ez valahogy mégis más. A csaj szerint, aki ott ült, néha bejön az alkotó és lehet vele beszélgetni. Lehet, hogy akkor még értelme is van az egésznek, de hogy akkor nem volt, mikor ott voltunk, az százas.

Egy viszonylag nagy, üres bolthelyiség áll a Rákóczi téren, ez volt a következő állomás. Itt tulajdonképpen végig tart az alkotás folyamata, úgyhogy sok minden nincs benne, csak a falak vannak telefirkálva, ez néhol vicces, néhol meg nem, bár szeretne az lenni. A hátsó falon van egy egész jó rajz, bár itt is meglepő hogy a nappali szobában az egyik könyv címe "Buzzancs".  Van egy olyan homályos sejtésem, hogy a "freskók" készítésénél meghagyták az eredetileg is a falra firkált szavakat, bár azt igen nehéz elképzelni, hogy ki firkálhatta a falra, hogy "pogácsa pogácsa pogácsa pogácsa..." és mellé azt hogy "pohár pohár pohár", ha nem egy alternatív művész. És akkor ugye a hely bája máris elveszett.

A következő megálló viszont tényleg csak a mi hülyeségünkön múlott, sikerült egészen a Király utcáig elsétálnunk, annak reményében, hogy - ahogy az ismertető írta - valami egészen új fogalmunk lesz a XX. század és a ma Dunaújvárosáról. Hát a lószart lett. Egy üres újságospavilon volt kikiáltva performansznak, ám hogy pontosan mit akartak ezzel, azt nem sikerült megértenünk. Tényleg voltak megvehető képeslapok panelházakról, valamint néhány dunaúji absztrakt művész alkotásai. Szóval villamos, és vissza az Üllői úthoz.

Még két bolt volt hátra, az aktivista művészeké és az absztrakt festőké. Azt hittük, itt majd valami érdekeset is látunk (hát igen - semmit sem felejtettünk, semmit sem tanultunk), de ezek az álmaink hamar szertefoszlottak, mikor is az aktivistáknál egy - vitalitása alapjánk inkább passzivista - bácsi fogadott minket, na megy egy bazi nagy pisztoly, ami a plafonról függött. Itt véget is ért a kiállítás, lévén, hogy a középpontot egy jó pár szórólap, valamint egy halról szóló festmény (amit akár az Ikeában is vehettek) jelentette.

Az absztrakt festőknél azért - legyünk őszinték - voltak érdekes dolgok, bár egy pár merék homok műtárgyként való kiállítása némi merészségről ad tanúbizonyságot, főleg úgy, hogy mellé csak a művész nevét írják oda, s így joggal tekinthetők adott esetben az úriember hamvainak. Záróakkordként hadd említsem meg a teremőr srácot, aki a sarokban lévő tévén egy embrióról szóló ultrahangfelvételt nézett.

A nap csodája, hogy ezek után még volt merszem művészfilmre elmenni este, méghozzá a Szindbádba a Férfiaktra, Julcsi hugommal.

Az már a sors kegyetlen játéka velem, hogy mpstanában nem tudok úgy megnézni filmet - akár DVD-n, akár moziban - hogy egyértelműen rámondjam, hogy ez jó volt. A Férfiakt is remekül passzolt ebbe a sorba.

Először is az egyik alapgondolata a filmnek Bunuel-lopás. És akkor már csodálkozom, hogy miért nem lett az alkotás címe "A vágy titokzatos trágya". Nem, nem elírás, ezzel a párhuzamot, valamint az eredeti filmhez viszonyított minőséget is egyszerre jelezni lehetne.

Ugyebár ez azt jelenti, hogy a film témája a szerelemben rejlő kihasználási lehetőség és megalázkodás az egyik, illetve a másik fél részéről. Az már a dolog pikantériája, hogy két férfiról van szó, úgyhogy ezt hagyjuk is.

Az alkotók nagyon bele akartak erőltetni egy olyan szálat is a filmbe, hogy két férfi lelki kapcsolatáról szóljon, és arról, mekkora vágy van az öregségben arra, hogy egy fiatal meglássa az öreg testben rejtőző fiatalságot, a szépséget. Na most ez az, amiről nagyon nem szól a film. Értem én, hogy szeretne, de ehhez sokkal kidolgozottabb párbeszédek kellenének.

Így viszont nem igazán érthető, miért dug mindenki mindenkivel. Merthogy tényleg így van. Talán pár kombináció nem jön létre a filmben, de azért kihasználta a lehetőségeket rendesen a rendező. Kár, hogy nem lett belőle egy jobb film, mert így sosem lesz a magyar Brokeback Mountain... Lám: az kevesebbet vállalt, de azt teljesítette is. Épp ezért jó film. Ez pedig - mint mondtam az elején - nem jó.