A szar filmek nyara után itt a jó filmek hete. Vagyis két hete akkor már, és ez esetben négy filmről is írhatok. Most valahogy sikerült beleválasztanom a tutiba. Nézzük sorban!

Drágaságom

Audrey Tautou a francia film jelenlegi istennője. Ezt már az origo.hu is megírta, miért ellenkeznék vele? Túl azon, hogy a Drágaságom francia film, és ezért nálam már alapból fórral indul, elég bizonyíték arra, azt hiszem, hogy jó film is, hogy Charlie barátom úgy is élvezni tudta, hogy francia nyelven ment angol felirattal (premier előtt a Francia Intézetben), ő pedig németül tud.

Végre egy igazi, lubickolósan jó szereposztás, és egy nagyon könnyű, mégis ötletes és vicces sztori. Amit egyszer megnéz az ember, és jól érzi magát. Aztán esetleg Audrey Tautou miatt veszi elő újra, akinek bája igazi mesterművé avatja a filmet. Audrey egy csinos fiatal nőt alakít, aki a pénzük miatt jár gazdag férfiakkal – és csak gazdag férfiakkal jár. A szálloda fiatal bárpincére, Jean is úgy kerül a képbe, hogy néhány vicces véletlen miatt Audrey milliomosnak nézi. Aztán persze kiderül a dolog, és a hölgy hallani sem akar a fiúról többé. Jean nyilván nem hagyja annyiban, Audrey után megy, és rájön, hogy az egyetlen módja, hogy a közelében legyen, ha munkatársak lesznek: ezentúl ő is egy gazdag özvegyet szipolyoz, és lassan túl is nő mesterén. A végkifejlet nyilván happyend, és erkölcsi tanulság is van, de épp csak egy kicsi, hogy ne rontsa el a kifejezetten franciás poénokkal teletűzdelt filmet.

A vetítésen a lépcsőn ültünk, és még így sem volt kényelmetlen – egy egész előadónyi emberrel röhögni.

Shortbus

Kedves barátom, akivel ezt a filmet néztem, azt mondta előtte, hogy jó film, és van benne szex is. Nos ez nem igaz. A Shortbus egy jó film, ami csak és kizárólag a szexről szól. Minden ízében. Igen: a filmben végig dugnak, férfiak nőkkel, férfiak férfiakkal, nők nőkkel, és keverve – úgy, mintha pornót látnánk. De nagyon téved, aki a Shortbust pornónak tekinti. A pornót az ember azért nézi, mert ott élvezik a szexet - legalábbis úgy tesznek. Ez a film viszont arról szól, hogy az ember nem mindig élvezi a szexet.

Egy new yorki párterapeuta nőnek egy nagy baja van a házasságával: nem jut el az orgazmusig. Viszont másoknak is ebben ad tanácsot, úgyhogy ez komoly probléma. A munkája során megismerkedik egy meleg párral, akik elviszik a Shortbusba, a szabadosság paradicsomába – ahol volt polgármestertől kezdve az egyszeri transzvesztitáig mindenki jól érzi magát. Persze ez csak a látszat: minden hősnek megvan a maga problémája; a meleg srácoknak ugyanúgy, mint a főállásban dominaként dolgozó, önmagát kereső lánynak. Keresgélnek tehát: a boldogságot égen-földön, és másokban is, hogy azután mások segítségével ugyan, de magukban találják meg. Mert mindenkiben van valami, ami boldogságra vágyik – csak meg kell találnunk, és ki kell mondanunk.

A mások élete

A nemrég Oscar-díjat nyert német filmről már hallottam, de csak most sikerült pofátlanul olcsón megnéznem a Vörösmarty moziban. A téma elég száraznak tűnhet: a Stasiról van szó, az NDK mindenható titkosszolgálatáról. A film viszont amilyen vontatottan indul, olyan izgalmas lesz. És egy megdöbbentő, megrendítő képet kapunk egy szörnyű korszakról, a megfelelési vágy által meggyengített jellemekről, megcsonkított sorsokról. És persze a másik oldalról is.

Egy miniszternek megtetszik egy színésznő – ezért hát megfigyelteti a nő író barátját, abban a reményben, hogy valami miatt úgyis letartóztathatják. De a megfigyelésre kiküldött tiszt, minél inkább részese lesz a megfigyeltek életének, pontosabban minél inkább része lesz „a mások élete” az övének, annál inkább megváltozik: egy ponton túl már ő segít a párnak, hogy emberi életet élhessenek. S hogy ez végül mégsem sikerül, az az ő személyes tragédiája is lesz.

Remek film, és kíméletlen ítélet a másokat megnyomorító hatalomról. Mesteri pontossággal összeillesztett mozaik egy olyan korról, mikor nem létezett magánélet.

Molière

Nem tudom, hogy Jean-Baptiste Poquelin valóban onnan szerezte-e az ihletet, ahonnan a film szerint, de miután láttam, szeretném azt hinni, hogy igen. Olyan szépen van beleszőve egy tulajdonképpen tragikusnak is mondható szerelmi történet egy fergeteges vígjátékba, hogy az ember, bár érzi, tulajdonképpen észre sem veszi.

A fiatal Molière, sikertelen drámai szerepei után megbízást kap egy ostoba, de szorgalmas és gazdag polgártól, hogy segítsen elcsábítani egy márkinét színészet útján. A baj csak az, hogy Molière eközben szerelmes lesz az úr elhanyagolt feleségébe, aki ihletet ad neki, és ráébreszti, hogy komédiázzon, hiszen ez az ő igazi terepe – s ezzel elindítja a leghíresebb francia drámaírót a halhatatlanság útján.

A történet persze tele van Molière drámáinak jól ismert jeleneteivel, amelyek olvasva nem olyan viccesek, mert talán már elcsépeltek egy kissé; itt viszont hangosan fel lehet kacagni rajtuk. S ha még hozzáteszem, hogy a film francia – hát mi kellhet ennél több nekem? J