A teremben a székek a terem fala mentén körben voltak elrendezve, ily módon mindenki az első sorban ült, a vele szemben ülőknek pedig díszletként szolgált. Ez ötletes, de ez volt az egyetlen jó pont, amit az előadás kapott. A négy felvonásból ugyanis kettőt-kettőt más rendező rendezett, így már az elején determinált volt, hogy ebből egy egységes mű nem születhet, csak valami se füle se farka játszadozás.

Az első két felvonást Zsótér Sándor rendezte, ő ritmikailag szépen tagolt verssorokban, minimális mozgásban, és a színpad - hát, jóindulattal - ekletikus berendezésében látta meg a siker kulcsát. Hiba volt. Az első felvonást, melyben angyalok és görög múzsák, nimfák szeretkeznek, még lehetett úgymond élvezni (vagyis inkább türelmesen végigülni), a trójai háborúról szóló második felvonást azonban már nem, melyben a szerző a színpadon történő hosszadalmas filozofálgatással egyszerre száll George Bernard Shaw magasságába illetve a Mónika Show mélységébe.

A szünetben kíváncsi voltam, hányan lépnek le. Sokan. A második két felvonásra, melyet Balázs Zoltán rendezett így hát elég foghíjas maradt a nézőtér. Én rövid hezitálás után a maradás mellett döntöttem, hiba volt.

A következő sztori - harmadik felvonás - Jákob és Ézsau történetét mesélte el (szobrokról itt már szó sem volt), mégpedig pontosan úgy, ahogy a Bibliában benne van. A színpadot leterítették szőnyegekkel, sejtelmes sötétséget borítottak rá, és úgy általában kezdtünk átlépni a posztmodern színházba. Hogy az inaktív szereplők állandó körbe-körbe járkálása a "színpad" szélén a világ vagy a napok forgását jelölte-e, nem tudom. Ahogyan az sem világos, hogy miért kapott minden néző egy gyertyát a kezébe, amelyet aztán az egyik színész sorban meggyújtott és elfújt. A Jákob-történet így hát semmi újat nem mutatott, legfeljebb egy viszonylag még érdekesnek mondható rendezői kísérletet lehetett belőle megismerni, de hát ebből meg tíz-tizenöt perc bőven elég lett volna.

Itt már kezdett kínos lenni a dolog, ugyanis közben is álltak fel nézők a székekről, és az elrendezésnek köszönhetően, ugye, itt nem lehetett csak úgy kioldalogni az oldalajtón, hanem szépen körbe kellett járni a színpadot.

Én kitartottam, és a negyedik felvonás alatt szükség is volt minden lelkierőmre, ugyanis itt közel egy órán keresztül egy színész állt a színpad közepén és Dávid királyként zsoltárt énekelt, miközben a többi színész a színpad szélén dobolt hozzá. Aki nem tudja, ez miért volt szenvedés, hallgasson zsoltárokat: dallama finoman szólva sem fülbemászó, a héber szöveget a többség nem érti, néhol még a magyart sem. És egy órán keresztül pedig bármiből elég.

Ajánlom mazochistáknak, akiknek sok pénzük van. Azért a háziorvost-gyógyszerészt tessék megkérdezni előtte.