Nem akarok én senkit megbántani, pláne nem Mester Tamást, akit zeneileg igen tisztelek, de most akkor vagy Magyarország nem elég érett még hozzá, vagy ő mérte fel rosszul a helyzetet, mint Philip a tömeget. Gyanítom, hogy mindkettő. Ami ugyanis szervezés címén a Körcsarnokban volt csütörtökön, azon Havas Henrik elégedetten dörzsölné a kezét és tahó vidéki művházat kiáltana, ezúttal teljes joggal.
Még egyszer leszögezném: a zenével és magával Tamással nincsen semmi gond (azaz valami azért mégis, de arra rögvest visszatérek). Ami a zenén kívül volt, az viszont katasztrófa. Bemegyek az ajtón: egyből a ruhatárhoz megyek, azaz mennék, ha nem lenne tömeg, de ez persze természetes; az viszont már nem, hogy tíz perc lökdösődés után, mikor is odaállok a pulthoz, a ruhatáros néni (bácsi?) elküld a halál kelevényes f*szára, és megmutatja a sor (!) végét. „A sor” egy kilométer hosszan kanyargó valami, olyan görbe, amit még maga Gyurcsók József sem tudna kiigazítani 400 forint plusz áfáért. Meg hát egyáltalán: sor? Rockkoncerten? A ruhatárnál? Hol vagyunk, a Carnegie Hall-ban? Ez annyira letaglóz, hogy a gomba módjára szaporodó celebek között észre sem veszem Roniékat, akik szintén Ceglédről (na jó, a környékről) jöttek. Miután szerencsésen egymásra találtunk, és végigkanyarogtuk a szerpentint, letettük a kabátokat, nincs más hátra, minthogy bemenjünk a kb. a ceglédi sportcsarnokkal megegyező méretű koncertterembe. Kezd gyanús lenni, hogy túl sok a közepesen híres magyar celeb. Többek közt ide sorolnám Juga Veronikát, Winklert (őket így édes kettesben), Kozmix Lalát, Bochkor Gábort (bár őt csak egy pillanatra láttam, szóval nem biztos hogy ő volt, igazából bármelyik ráncos digó playboy lehetett). Meg persze a zenészeket, a Hooligans és a Supernem tagjait, akiket csak azért veszek külön mert majd mindjárt kiderül hogy miért. Rajtuk kívül is vannak persze még a nézőtéren ismertebb arcok, de az egyik felére már nem emlékszem, a másikat meg nem is érdemes megjegyezni. Egyszóval arra gyanakszunk, hogy eljött egy csomó tiszteletjegyes, akinek a régi jó haverság emlékére a szervezők a kezükbe nyomtak egy-egy jegyet hogy ugyan hirdessék már a koncertet, elvégre ezt a szegény fiatalembert senki nem ismeri Magyarországon, legfeljebb a Mester és Tanítványai érából, csak az már régen volt. Ja és az Altass El-t, de az pedig Császár Elődnek köszönhetően lett nagy zene, bármennyire is fáj ezt leírni.
Ha így is volt, a hatást nem igazán látjuk. Lézengenek ugyan egy páran, de azért jópár gombostűt le lehetne ejteni… őszintén szólva egy pedálos Singer varrógépet is, ha már itt tartunk. Elöl persze a kemény mag, ők azok, akik tudják is, hova jöttek. Oldalt az ülőhelyeknél leginkább el vannak varázsolva az emberek, na nem jó értelemben persze, kivéve egy úriembert fent a bal oldalon, aki az egész koncertet extázisban vonaglotta végig. Persze ennek több magyarázata is lehet, de most ezt nem firtatom.
Itt még csak a kínos foghíjak látszanak, de a koncert jól indul, a Szabadíts Fel szól először, amit persze mindenki tud, mert azért ezt is játszották a rádiók, és nem is volt oly régen. Ami ezután következik, az viszont kissé kínos: jönnek a régebbi felvételek, és a legújabbak. Tehát azok, amiket MÁR és amiket MÉG senki nem ismer. A senki talán durva szó, de a tény attól még tény marad.
Biztos sokan voltak már úgy, hogy színházban elvesztették a fonalat mondjuk a Hamlet-nagymonológnál; nem szégyen az, első hallásra nekem sem ment (jó, hát 8 évesen…) - persze nyugodtan be lehet helyettesíteni bármi mást: értekezletet, operát, egyetemi előadást, stb.. A lényeg az, hogy ilyenkor az ember általában ideges lesz és még jobban koncentrál a semmire, mert tudja, hogy vissza már úgysem tud zökkenni, de legalább tűnjön már úgy, ha ott ül.
Nos itt a közönség nagy része egészen pontosan így érzett, főleg azok alatt a számok alatt, amiket Tamás angolul énekelt. Brávó. (Ez mondjuk azért kétfelé minősít).
A koncert közepét a celebek színpadra lépése oldja meg, elsőként Somló Tamás, akinek színpadi mozgását látva őszintén megsajnáltam Südi Iringót. Hogy öregember nem vénember? Dehogynem. Persze énekelni legalább tud.
Ezután pedig jönnek a gitárosok: a Hooligansből, a Supernemből, a Back II Blackből. Mi tagadás, a koncertnek itt volt a csúcspontja. Láttunk egy rakat zenészt, akik imádják, amit csinálnak, és szeretnek együtt zenélni. Ez jó. Csak akkor minek kellett az a negyven perc előtte?
A hangulat talán még egy kicsit fokozódik, mikor megjelenik Shane 54, és Tamással közösen előadják az Altass El-t. A dolog akkor kezd lejtmenetbe kerülni, mikor Előd is énekelni szeretne, méghozzá igen erőszakosan. Ezenkívül kínos és rossz nézni hogyan nyomul. Na nem a közönségnél, hanem Mester Tamásnál.
A koncert innentől ismét elindul lefelé. Tamással továbbra sincs gond, egy kedves, szerény srác, aki nagyon jól tud zenélni, legalábbis ez jön le. De sajnos a slágerek fogyóban, a közönség szintúgy, ezért kénytelen a jól bevált dallamokhoz nyúlni. Csakhogy: az, hogy egy ismert és sikeres zenekar slágerszámát eljátsszuk, egy koncerten maximum egyszer megy el. Akkor is jobban jön ki belőle a zenész, ha a közönség nem arra tombol a legjobban. Tamásnak kettőből nulla. Kétszer-háromszor is hozzányúl más együttesekhez, zenészekhez (Lenny Kravitz, U2…), és bizony a közönség erre élvez. Érthető, a magyarok ezt ismerik.
Ráadásul különösen zavarbaejtő az, hogy a számok után Tamás adrenalinban úszva kiáll a színpad szélére, és elénekli a refrént accapellában még egyszer, s mikor a közönség erre zavartan hallgat, még egyszer megpróbálja. Tiszta Király Linda (csak nem olyan irritáló).
A slusszpoént a végére hagytam (és ő is): az egész koncerten vártam az új számát a „Szeretlek Valamiért” címűt, de nem volt. Pedig ha valamit, akkor azt még tán a sok átlagpógár is ismeri, mert játsszák a rádiók, meg nem külföldiű’ van. De nem jön. És akkor egy egészen elképesztő dolog történt. Tamás kb. ugyanolyan rosszul mérte fel a helyzetet, mint Ceausescu 89-ben. A koncertnek vége, a közönség fele elpárolgott, a másik fele a perceket számolta, és ő azt hitte, hogy csinálhat egy színpadias levonulást-visszatérést. Aztán miután lement, és nem harsant fel a „We want Tamás”, de még életerős taps sem, visszarongyolt a színpadra, és a közben már távozó és idegesen köhögő közönségnek még eljátszotta az új slágert. Gratulálok hozzá. Értesítsük a Guinness-bizottságot ezügyben: az első zenekar, aki saját maga levezető produkciója is volt. Mert hogy máshogy ez az este nem fog bekerülni az emberiség emlékezetébe, az is biztos.
Én drukkolok Mester Tamásnak, mert jó zenész. De a magyar könnyűzenei ízlés posványos állóvizébe nem lehet csak úgy fejest ugrani. Ezt még szokni kell.
