A péntek 13-ából rendesen kijutott ma, nem részletezem, elég annyi, hogy véletlenül annyi szabadídőm lett, hogy egy szuszra el tudtam olvasni - leginkább a Nehru parton és az Alexandre Dumas Kávéház teraszán ülve - Umberto Eco új regényét. Loana királynő titokzatos tüze. A könyvvel az a helyzet, hogy letehetetlen, azaz én legalábbis nem tudtam letenni. Nem filozofikus, felemelő mese, mint a Baudolino, nem bonyolult tudománytörténeti eszmefuttatás, mint A Foucault-inga, nem is szellemileg és idegileg is igénybevevő krimi, mint A Rózsa Neve. Ez megint valami új.
Nem is tudnám meghatározni, mi. Giambattista Bodoni, vagy röviden Yambo, a hatvanas antikvárius kómából ébred: mindent tud, amit tanult, csak emlékei nincsenek; nem tudja, ki ő. Visszatér gyerekkora színhelyére, egy vidéki házba, hogy a házban talált régiségek segítségével próbáljon áttörni magában valamit, ami gátolja az emlékezést, hogy újjáépítse önmagát. A 30-as, 40-es évek kopott bakelitlemezei, képregényei, újságai, könyvei és plakátjai nyomán fel-fellobban benne az a bizonyos titokzatos tűz.
Yambo ködben jár. A köd fontos motívum: a narrátor főhős még a balesete előtt valamilyen okból mappába gyűjtögette a világirodalom köddel kapcsolatos írásait. S most ő maga is ködben jár emlékei között. Ezt a ködöt csak Loana királynő titokzatos tüze oszlatja el néhol, amely akkor izzik fel, ha Yambo emlékezni kezd. Loana királynő egy képregényhős, tüze új életet lehel a megkövült emberekbe, s így kelti életre Yamboban is egykori önmagát. Fordított Proust-hős ő, az eltűnt idő helyett eltűnt önmaga nyomában. S az emlékek ezer szállal hívják egymást, összefüggnek, buknak ki a ködből, s Yambo ugyanúgy keresi azt, hogy ki ő, mint annakidején gyerekkorában tette ugyanezt. Öregen született, mint egyik történetének hőse, Pipino, s visszafelé halad az élet rengetegében - keresi a kiutat abból a ködből, amelybe gyerekkorában elrejtőzött, elmenekült, képletesen és szó szerint, a halállal s az élettel való első találkozásakor, ártatlansága elvesztésekor. S a kiutat végül ugyanaz jelenti, mint akkor: egy arc, amelyet egész életében keresett, Cyranoként élve át a reménytelen s értelmetlen szerelmet. Mikor visszatalál ehhez az archoz, kikerül a ködből.
Kikerül? Eco nyitva hagyja a kérdést: a regény harmadik része álomkép, nem tudjuk, álmodik-e Yambo, vagy ismét kómában van, mert a második rész végén felizgatta magát. Mindegy is, hiszen élete ugyanúgy véget ér, mint Cyranoé, aki csak halála pillanatában érezhette Roxán csókját. Yambo is, kikerülve a ködből, megtalálva önmagát, ráébred: ez az egyetlen, amiért érdemes volt élnie. Tudja, kicsoda. Célhoz ért. Mint a visszafelé élő Pipino, megszületett, felsírt, s távozott ebből a köddel teli világból.
Emellett persze Eco nem okoz csalódást: gyönyörű, magával ragadó, izgalmas történet tárul elénk, megannyi érdekes, mesterien pontos leírással és képpel a fasiszta Olaszország és a háború idejéből, s egyben olyan témákat is boncolgat, amelyek pl. Isten jóságát kérdőjelezik meg.
Magával ragadó, mélyen személyes vallomás és szívszorító körmondat önmagunk megtalálásáról, az életről, a kortárs filozófia egyik legnagyobb mesterétől.
