Egy hetes, kécskei, szigorlatra készülős, matek - matek - matek - kaja - matek - ulti - matek - tenisz - ulti algoritmusra beállt tartózkodás után ismét itthon. Ami a szigorlatot illeti, az holnapután lesz, és most furcsamód nem félek. Úgy érzem, a felkészülés eredményeképpen én lettem a gazdasági matematika királya, alattvalóim kövér mátrixok és kis sajátértékek, fejemen korona helyett egy nagy determináns, egyik kezemben egy lineáris regresszió, mint jogar, a másik kezemben trendegyenletekből font országalma.

Hm.

Visszaolvastam az előző mondatot. Én kérek elnézést. De most már maradjon így. Azért mindenesetre itt és most lekopogom.

Azért az ilyen ínséges időkben is jár szórakozás az embernek. Legalábbis ezt gondolná naiv teniszrajongó barátunk (én). Elkezdődött ugyanis a US Open, ami nem a szívem csücske, de mivel tenisz, ráadásul Grand Slam, evidens, hogy a tévére tapadok, amikor csak tehetem.

Nos igazából én alázni akartam ezt a tornát, mert unalmasan és sablonszerűen indult, de aztán rá kellett ébrednem, hogy a rózsa is szarból nő ki, tehát az egyhangú meccsek között is talál gyöngyszemet az ember, ha van szerencséje.

Na nem a női teniszre gondolok, ott van egy Mauresmo meg egy Henin, a többi néma csend.

A férfiaknál a helyzet ugyanez (lehetne) Federerrel és Nadallal (ha nem játszana pl. Agassi). Mindamellett, hogy meglepődnék, ha nem ők ketten döntőznének, vannak itt bizonyos gondok.

Federer már-már unalmasan jó, kezdem úgy érezni, hogy bele is fásul, hogy nem verik meg soha. Most sem játszik jól, de még így is úgy veri az ellenfeleit mint a magyar focistákat lényegében bárki (na a norvég meccsről meg aztán tényleg egy szót sem). 

Nadal lenne itt a másik aduász (már ha lehet valahol kettő ilyenből - a teniszben lehet). Őt viszont Horna úgy megizzasztotta, hogy öröm volt nézni (végre egy jó meccs - na jó, csak a 2.-3. szett). Nadalban a fantasztikus az, hogy van a teniszben könnyen elérhető labda, nehezen elérhető, elérhetetlen, és az a labda, amit Nadal sem ér el. Ez utóbbi valódi büszkesége lehet annak, aki üti. Kevesen vannak.

Szóval mi lesz itt ha ezek így döntőznek, kérdeztem magamtól, mikor is látómezőmbe tévedt Agassi és Bagdatisz meccse.

Amellett, hogy a US Open lassan átalakul egy Agassi-búcsúgálává (ami végülis érthető), nekem Bagdatisz miatt is érdekes volt a meccs, őt Sampras utódjának tartom (amit lehet hogy elhamarkodott így kijelenteni, de nem alaptalan).

A lényeg azonban nem ez.

A lényeg az, hogy kevés olyan alkalom van, hogy az ember egy teniszmeccset nézve üvölt. Mert ugye, a tenisz egy nagyon rendszerezett lefolyású, szigorú szabályok közé kényszerített játék. És mégis vannak olyan meccsek, amikor nem lehet hátradőlve ülni! Például ez!

Agassi 2 szettet nyert. Egyikőjüknek sem lenne gáz kiesni a másik ellen, ezt tudják ők is, de Bagdatisz a föld alól hozza vissza a meccset mégis. 2-2. És a döntő szett.

Másnap egy, a teniszt kevésbé ismerő barátomnak úgy magyaráztam, hogy az, hogy Bagdatisz kemény borításon tripla break-hátrányt hozott be, olyan, mintha a vizet borrá változtatta volna. És hogy mindezt az ötödik szettben tette, ez még megkétszerezi azt, amit csinált.

Egy doyen és egy üstökös csatázott. Az eredmény nem érdekes. A győztes sírt, a vesztes nevetett.

A mai nap átkozódtam, hogy a szervezők egy időpontra szervezték Agassi meccsét és a Nalbandian - Szafin mérkőzést. Agassit adták természetesen. Megmondom őszintén, nem hittem volna, hogy négy szettben kikap. Amíg ugyanis Nalbandian és Szafin egy hihetetlenül érdekes, ragyogó meccset játszottak az Armstrong pályán (ugyanúgy 2-0 -> 2-2 -> 3-2 mint Bagdatisz meccsén), Agassi olyan meggyőzően játszott, hogy ha ez az ember nincs lesérülve, bizonyosan megnyeri még talán a tornát is. De le volt, ennek ellenére a sok nyesés mellé néha olyan rövidítéseket eszközölt vert helyzetből, hogy tátva maradt... a szemem.

Mindenesetre egy sporttörténeti pillanat volt. Agassi befejezte.

Bye-bye Andre.

És Isten áldja Faludy Györgyöt is. Érdekes ez a dolog, mindenki tudta már évek óta, hogy nincs sok ideje hátra, mégis furcsa ez most. Megszoktuk, hogy öreg. Mint a pápa esetében.

A Magyar Rádióban annyira megszokták, hogy még órákkal miután Faludy meghalt (oppardon kómába esett) is poénkodtak a korán. No comment. Ismét minősíti valami a Rádiót... Ezúttal a szerkesztőket.

Ha már rádió, akkor munka - legalábbis ami a ma délutánt illeti. Nem voltam a topon egyáltalán, így engem lepett meg a legjobban, mikor a kívánságműsorban három sms jött "SZERETLEK" illetve "hódolód" aláírással. Na jó, két számról. De akkor is... Ilyen még nem volt. Akkor most mi lesz ha tényleg jól nyomom majd?

Előkerült közben a következő kötelező darab: Magna Cum Laude - Te légy most
Nincs hozzáfűznivalóm.

Ja de. A videó: