Most valami furcsa dolgot fogok mondani. Tegnap voltam a Philomela című modern operán, és nem volt rossz. Na persze igaz, olyan nagyon jó sem volt, de annál mindenesetre jobb, mint amit elképzeltem.

Lássuk.

Este fél 8 előtt kicsivel értem a Millenáris Parkba, amit mostanában már Jövő Háza Központnak hívnak, a lényegen ez mit sem változtat. Nem vagyok járatos errefelé este (kivéve a Marximos alkalmakat), úgyhogy kicsit meglepett, hogy a sok kultúrsznob mellett a park közönsége gerelyrészeg fiatalokból áll. Én ezt valahogy nehezen tudtam összeegyeztetni azzal, ahova mentem. Már nem mintha én ne szoktam volna inni néha, de azt nem egy magaskulturális rendezvény előcsarnokában teszem, hanem kocsmában vagy bárban, etc. Valószínűleg ugyanígy meglepne, ha a Boráros Téri Non Stop Kocsmába (BTNSK) állítana be néhány operaénekes vagy nercbundás hölgyike. Megint más kérdés, hogy egyetemisták máshogy néznek ki egységnyi ital után, mint a középiskolások. És itt pedig ez utóbbiak voltak. Na mindegy.

Az előadás témája - a cím után mily meglepő - Philomela története volt. Az előrelátó szervezők kikészítették a történet eredeti, Ovidius-féle változatát a székekre, még szerencse, mert ha ezt nem teszik, az sokat levont volna az előadás élvezeti értékéből, lévén, hogy nem igazán a történeten volt a hangsúly. A történet pedig nem annyira közismert, még nekem sem, pedig elég járatos vagyok a görög mitológiában. Ez az epizód valahogy kimaradt.

A sztoriban arról van szó, hogy Téreusz, Trákia királya feleségül veszi Proknét. Hat éve élnek együtt, mikor Prokné megkéri Téreuszt, hozza el hozzá rég nem látott húgát, Philomelát. Téreusz útnak is indul, de az úton megkívánja Philomelát. Megerőszakolja, majd miután Philomela megesküszik, hogy elmondja Proknének a dolgot, Téreusz kivágja a nyelvét és egy barlangba zárja. Proknének pedig azt mondja, Philomela meghalt. Egy év eltelik, eközben Philomela a barlangban egy fátylat sző, amibe beleszövi betűkkel a történetet, és egy lánnyal elküldi Proknének a fátylat. Prokné kiszabadítja Philomelát, közben éktelen haragra gerjed a férje iránt, megöli közös fiukat, Itüszt, majd a húsát megfőzi, és felszolgálja Téreusznak. Mikor Téreusz Itüsz iránt érdeklődik, Prokné kitálal neki, és Philomela is megjelenik, Itüsz fejével a kezében. Téreusz végtelen elkeseredésében és haragjában üldözni kezdi a két nőt. A hajsza közben mindhárman madárrá változnak: Téreusz búbos bankává, hogy maga elé tartott csőrével, mint egy karddal tovább üldözze a két nőt, Prokné fecskévé, hogy vörös mellényén örökké ott viselje Itüsz vérét, Philomela pedig, mint a történet áldozata, fülemülévé.

A történet eléggé vérgőzös, az opera ellenben nem az. Összesen három szereplő van (Itüszt csupán videoinstallációk és fényképek jelzik), a történetből pedig csak néhány jellegzetes epizódot jelenít meg a zeneszerző (James Dillon, egyébként). Nagy mozgásra nem is lenne tér, hiszen a zenekar nem zenekari árokban, hanem a színpad közepén található, az énekesek a zenészek között járkálnak.

A nyitánykor még benne van az emberben az az érzés, hogy csak azért tudja megkülönböztetni a hangolást a műtől, mert bejött a karmester. Kell egy jó húsz perc, hogy megszokja a fül a rémesen, már-már öncélúan disszonáns zenét. Aztán rájön, hogy tulajdonképpen miről is van szó.

Itt ugyanis egy filmzenét hallunk - film nélkül. Az énekesek áriái is a színpadi dialógusok és a dalok határán táncolnak, a háttérben lévő négy plazmatévé, és az ezeken futó installációk is erősítik azt, hogy az igazi főszereplője a darabnak a zenekar (van, hogy 5-10 percen keresztül nem énekel senki, és énekes sincs a színpadon), illetve az a film, ami az emberek képzeletében lefut. Amit aláfest a zenekar "filmzenéje". Hol tengerzúgás, hol a rokka ütemes pörgése, hol az erdő és a madarak hangjai.

Ezt csak tovább forszírozza az, hogy az áriák szövegei inkább csak támpontot jelentenek arra vonatkozóan, hogy a történetben hol járunk, illetve néhány gondolatébresztő filozófiai mondatot hallhatunk - láthatunk (feliratok a színpad felett). Ha erre rááll a hallgató, akkor a darab jó része kimondottan élvezhető, még ha nem is az a klasszikus zenei szépség.

Voltak azért kimondottan meglepő dolgok is - pl. a színpad mellett közvetlenül elhelyezkedő - s ezért nagyon jól látható - backstage, ahol Téreusz áriája közben Prokné és Philomela kedélyesen eliszogattak néhány pohár Johhnie Walker Red Labelt. Így mondjuk biztos merészebben lövik be a magas cét, de azért mégis... :)