Na most ez az a zene amit soha nem vennék meg CD-n. Mert úgy nem jó. Félreértés ne essék, élőben is lehet rossz, de nem feltétlenül.

Amadinda Ütőegyüttes, Művészetek Palotája.

A Müpában még sosem jártam ezelőtt. Azt mindenesetre tudtam, hogy kívülről úgyszólván nem a klasszikus szépséget tükrőzi, pestiesen szólva k*rva ronda. Szeretett miniszterelnökünket idézve mondhatnám, hogy "Ilyen böszmeséget még Európában ország nem csinált...". Egy monumentális művészeti intézménytől legalábbis elvárná az ember, hogy művészien nézzen ki.

Ez a kognitív disszonancia kissé oldódik, ha belépünk az ajtón, áűm a "böszme" szót itt is lehet alkalmazni, mégpedig olyan értelemben, hogy minden böszme nagy. Az erkélyajtó kinyitásakor nem sokon múlott, hogy perforálódjon a hasfalam.

Magáról az Amadindáról tudni kell, hogy 22 éve zenélnek, és mindenből hangszereket csinálnak. Emlékeztem még rájuk a Tavaszi Fesztiválról, na ez most azért annyira jó nem volt.

A koncertnek - mondhatni - megvolt az íve, csak épp fordítva. Jól kezdődött és jól végződött, a közepe viszont szerintem valami tévedés volt. Sajnos erre volt kihegyezve az egész, mert a koncert címe is ez volt, és a szerző is feljött a színpadra. Bár nem igazán tudom, hogy lehet olyan darabot "szerezni" ami gyakorlatilag egy csomó használati tárgy egymás után történő megkoccintásából szól, minden látható-hallható koncepció nélkül. Én lennék kevés a modern muzsikához, vagy ez tényleg nem művészet?

Lényeg az, hogy az eleje és a vége jó volt a dolognak, az elején négy rövidebb darabot játszottak el (ebből a "Pók Násza" tetszett a legjobban, öt dobra - de az első rész utolsó darabja sem volt rossz, ahol a xilofon mellé egyikük egy csomó kis dobozt meg egyéb tárgyakat ütögetett egyre gyorsabban). A koncert végén ugyan gondolkodtam, hogy elmenjek-e haza a második rész után, de megvártam mégis az utolsó darabot és jól tettem.

Ehhez aztán már tényleg virtuozitás kellett. Egy háromtételes zeneműről van szó, ahol három különböző hagszeren zenél az együttes a három tételben. Először maguk által készített xilofonokon, szédítő gyorsasággal, utána fémből készült csöveken (vö. harangjáték) és dobokon egyszerre (!!) (bal kezükkel dob, jobb kezükkel harangjáték). Hogy a harmadik tételben min játszottak, azt nem nagyon tudtam megállapítani az erkélyről, de olyan volt, mint egy konyhai szárító tálakkal, tányérokkal, poharakkal...

És, mindig van valami, ami felteszi a koronát egy adott napra, vagy megadja a kegyelemdöfést. Ez esetben nem tudtam eldönteni, melyikről van szó. A ruhatárnál láttam egy csajt, aki Kapolcsról egy "A Művészetek Hölgye" (sic!) feliratú pólóban jött haza. Ez ugye, felveti a Sólyom László - effektus kérdését, jelesül azt, hogy egész addig nem vitatható, hogy a hölgy valóban az, akinek hirdeti magát, amíg ezt nem hirdeti. Főleg egy ilyen helyen.