Igazi kultúrhéten vagyok túl, két színházi előadással és rengeteg egyéb művelődéssel, ezek közül elég lesz most a színházat részletezni, jobban járunk, azt hiszem mindannyian.
Gondolom, mindenkinek, aki olvasta, fülében cseng még „rettentő szavam”, hogy a Bárka Színházban az Akropoliszt senki ne nézze meg, akinek kedves az agya élete. S a többi, összekötve az őszi fesztivál alatt, előtt és után tapasztalt egyéb borzalmatos művészeti eseményekkel (pl. Az Ördög Pradát Visel a moziban – na az még egy sorscsapás a filmrajongóknak, egyszerűen annyira szar, hogy ezennel tisztelettel neki adományozom a Sacra Corona rend középkeresztjét (kezet azért nem fogok vele, hisz nem én terjesztettem elő, hanem a Corvin Mozi – Jézusom: kézfogás, Corvin… kezdek már mániákus lenni én is)).
Térjünk inkább vissza a tárgyra, szóval ezek után már nagyon hiányzott nekem valami olyasmi, amire azt mondom hogy na ez jó volt. És lőn: a héten kettő ilyet is sikerült megtapasztalnom. Kezdjük szép sorban.
Az első darab kedd este volt, a Kamrában, TopDogs – Nagykutyák címmel, a szerzőről – kínos, de – fogalmam sincs, mondjuk lehet, hogy nem is baj, tekintve, hogy a darabban majdnem hogy több az impró, mint az előre megszerkesztett rész. Ami nem baj, az ilyet szeretjük. Tipikusan egyébként abba az osztályba sorolnám, mint a Stílusgyakorlat a 401-től c. darabot (amin harmadik alkalommal is visítva tudtam röhögni), szóval olyan darab, ahol irtózatos nagy hülyeséget vérkomoly arccal adnak elő jó színészek, különösebb díszlet vagy sztori nélkül. Ja és hozzátenném, abban is hasonlítanak, hogy némi IQ azért kell a megtekintéshez, a Stílusgyakorlat némi művészi érzékenységre apellál, a TopDogs pedig a modern menedzserkultúrát (ha egyáltalán…) figurázza ki. Közgázosként – hozzáteszem – külön jó volt ezt látni, intelligens ember szeret magén röhögni, ha másért nem, hát azért, hogy intelligensnek tartsák. Szóval két óra önfeledt kacagás, idézhető poénokkal, remek alakításokkal (az alakítás itt nem megszemélyesítést jelent, karaktereket nem igazán látunk – lévén, ugye, sztori sincs, a lényeg itt az, hogy ki mennyire hitelesen tudja a nézőt beszaratni a röhögéstől). Egyszóval jó. Ajánlom. Fogyasszák egészséggel.
A másik darab egy kissé bonyolultabb. Annyival legalábbis mindenképp, hogy tudom a szerző nevét – Roland Schimmelpfennig (azt azért látni, hogy nem a nagy egyetemes világirodalmi Panteon tagjáról van szó – az ilyen szerzőknél mindig van egy olyan érzésem, hogy igazából Joepardyk és csak engem akarnak átverni; hm, ki tudja? Nem nagyon néztem utána R. S.-nek azóta sem) – szóval megvan a név, de csak azért, mert az Örkényből kifelé menet megnéztem a plakátot. A darab címe pedig Az Arab Éjszaka, és ez aztán tökéletes zsákbamacska volt, a jegyet nyertem, szóval még mikor beültem sem volt róla fogalmam, hogy ez vígjáték, tragédia vagy micsoda (előzetesen megjegyzem: ezt még most sem tudom, de ennek más okai vannak, majd látni fogjuk).
A kérdés azóta is foglalkoztat, hogy hogyan lehet érdekes, izgalmas, pörgős egy olyan darab, amelyben öt színész másfél órán keresztül ül egy székben, és a beszéden kívül semmit sem mozognak (beleértve a gesztikuláció, sőt még az arcmimika hiányát is). A darab lényege az, hogy az öt ember öt szereplője egy történetnek, amelyet mindenki a saját szemszögéből mond el (egyszerre), s olyan karfamarkolóan izgalmas sztori keveredik az egészből, hogy nem is zavar senkit az, hogy nem mozognak, sőt, az zavarna, ha mozognának.
Egy idő után – és ez adja a szürrealizmusát a dolognak – elmosódik a határ álom és valóság között (Szabó Lőrinc: Dzsuang Dszi Álma – talán ehhez tudnám hasonlítani a dolgot, ami ugye Csuang Ce taoista filozófus elmélkedéséből származik: vajon mikor álmodunk? és mikor éljük valódi életünket?). A szereplők újra és újra átélik ugyanazokat a történeteket, más helyszínen, más körülmények között, mert keresik azt, akik valójában ők; az igazi életet, kilépve az álomból. És közben végig énekel a víz, süt a Hold. A történetet nem lövöm le.
Ez a darab még gondolkodást kíván, de ismét csak nem csalódtam az Örkényben. Ajánlom. Jó.
