Egy hosszú és eseménytelen hét után végre ismét alkalom nyílik arra, hogy valamit írjak is a blogba.

Ezt a Miskolcon megrendezésre kerülő "Kárpát-Medencei Ifjú Politológusok II. Konferenciája" c. rendezvénynek köszönhetem.

Elöljáróban szögezzük le: ha létezne a szar szervezés "Liza Minelli" díja, akkor személyesen én adnám át ennek a konferenciának. Alapból gáz egy konferenciát Magyarország egyik legrondább városába szervezni (na, most a miskolciak dühösen altefnégyelnek), de ez még végülis oké, hanem a mondott városban található az ország egyik legkevésbé elismert politológus-képző intézménye is.

Ez azonban még nem minden, és akkor még nem is kavargott a fejemben, mikor péntek reggel 7 órakor felszálltam a miskolci IC-re, négy kollégával egyetemben (muhaha, micsoda szóvicc), a BCE-ről. Drága egyetememről egyébként mindösszesen heten sikerült elvergődnünk Borsodba, ami vagy minket minősít, vagy a konferencia - tán már előre látható - színvonalát.

Megérkezésünkkor természetesen azonnal az Egyetemvárosba rongyoltunk - taxival csak egy ezres - ahol is kiderült, hogy a szállás, az bizony a belvárosban lesz, de hogy hol, azt nem tudják, majd később, a regisztrációnál kiderül. Így hát feltérképeztük a környék vendéglátóipari helyeit, az előadások kezdetére várva.

Míg mi békésen ettünk-ittunk a bölcsészkar szomszédságában, máris kiderült, hogy az első előadópáros - Csintalan vs. Gréczy - közül egyik sem vette a fáradságot, hogy Miskolcra jöjjön, így hát az elmarad. Lehetett volna persze ez egyszeri eset is, ám később kiderült, ha nem is ekkora, de ezt megközelítő sikertelenségi arány érvényes a konferencia egészére. A következő előadáson a négy meghívott közül egy - Schöpflin György - jelent meg, ami pedig a későbbieket illeti, az embernek az volt az érzése, hogy inkább ne jöttek volna el azok, akik végül is ott voltak.

Schöpflin magánszáma után ugyanis egy, a közel-keleti helyzet 2006-os alakulását elemezni hivatott előadás következett, egy eltés prof, egy miskolci tanár és egy iszlám kánonjogász részvételével (aki, a bevezető szerint Ahmadinedzsád személyes meghívottja volt, nem is oly rég, na ez megint némi - félig-meddig beigazolódott - előítéletnek adott táptalajt). Ebből az eltés öregurat hagyjuk, ő nem illett ide, pont azért, mert lényegretörő, összeszedett mondatokban beszélt érdekesen. És hamar el is ment - legnagyobb sajnálatunkra.

A miskolci tanár - volt tanszékvezető - kicsit tágan fogta fel a témát, megtudhattuk tőle, hogy a zsidóság Törökországból származik (egyébként nem), és új értelmet kapott a fellengzős beszédstílus, amennyiben a tanár úr minden mondatához rongyosra olvastuk az idegen szavak szótárát - persze csak képzeletben. Ezt akár úgy is mondhattam volna, hogy egy tudálékos fasz módjára beszélt az egyébként nyilván igen okos professzor, de nem mondom.

Az ez által kiváltott görcsös röhögést a kánonjogásznak sem sikerült feloldania, tekintve, hogy minden második szava az "ööö" formát öööltötte. Tőle legalább érdekes dolgokat tudhatott meg a libanoni belpolitikáról az, aki esetleg nem hallott volna még a taifi megállapodásról és ennek következményeiről (ez nem én vagyok, számomra dögunalom volt).

A java azonban még csak ezután következett: a 2006-os eseményekről beszélt két politológus, egy filozófus-vállalkozó (aki egyébként egy gyönyörűszép fiatal nő - fájdalom, meg is maradt ennyinél), és a moderátor, Zárug Péter "Farki" Farkas, aki civilben anno a MIÉP tanácsadója volt. A két politológus egyébként Simon János, a miskolci tanszékvezető, aki a józan paraszti észre építette mondanivalóját és stílusvilágát is (elárulom, a "józan paraszti ész" kitételnek csak egy szava igaz rá: mindenkire rábízom, melyik); valamint Fricz Tamás, akinek közéleti "munkásságát" szerintem senkinek sem kell bemutatni (ezalatt azt az ámokfutást értem, amit a Magyar Nemzet hasábjain rendez).

Egyszóval tessék összeadni Kövér Lászlót Mikola Istvánnal és megszorozni egy politológus diplomával. A 2006-os ősz eseményeinek elemzése között akár üdítő hülyeségként (hamubansült f***ságként) is felmerülhetett volna "a Parlament előtt az ország választóinak nagy része tüntetett" vagy a "szakértői kormány kellene" kitétel, belőlünk azonban valami görcsös gyomorideget váltott ki - hja, nem is csoda, egy ilyen nap után.

A szóbeli pamflet közben - amelyről azt is megtudhattuk, hogyan is oktathatják a politológiát Miskolcon - tehát elkezdtünk kollektíve gondolkozni azon, hogy felálljunk és kimenjünk tüntetőleg a teremből, vagy várjuk meg a végét és osszuk ki Fricz urat, de amúgy istenesen. Végül ez utóbbit választottuk. Egymás után álltak fel a corvinusosok, majd néhányan a többi egyetem képviselői közül is, és hát nem egy Magyar Nemzet olvasói levél volt az, amit kapott. Volt, aki alapvető politikatudományi fogalmakra hívta fel a figyelmét, volt, aki a stílust és bizonyos tényadatokat kritizált, a skála igazából végtelen, nem nagyon volt olyan szava, amibe ne lehetett volna belekötni.

A hosszúra nyúlt "vita" után kicsit elcsigázottan ugrottunk neki a PHE (Politológus Hallgatók Egyesülete) alakuló közgyűlésének, ami nem is az alakuló volt, mint később kiderült, hanem valamiféle "gatyábarázó" gyűlés. Erre most nem térnék ki részletesen, néhány kisebb fennakadástól eltekintve simán ment a dolog (ami talán az általános éhségnek is köszönhető volt).

Az állófogadás után borkóstoló - a programfüzet szerint Szeremley Huba boraival és jelenlétében, ám Szeremley úr csak a borait - és egy alkalmazottját - küldte el (no, ismét egy meghívott, aki nem jött el, bár ebben az esetben szerintem bőven jobban jártunk).

Az este zárásaképpen a helyi Rocky klubban buliztunk - volna, ha a parti gerincét nem a negyven éves és a fölötti korosztály (éljen a klimax és a kapuzárás) képviselte volna. Így hát rövid bolyongás után taxi a belvárosba, ahol úgy a '60-as években éreztük magunkat, ami a főutca stilisztikáját illeti, valamint azt az alkoholista nénit, aki az orrunk előtt borult le a pincehelyiség lépcsőjén.

Másnap reggel ismét megbizonyosodhattunk a remek szervezésről, bár lehet, hogy már rosszindulatból írok mindent a szervezők számlájára. Summa summarum, a kollégium mellett, ahol laktunk, egy kis templom állt, a harangtorony szinte mérnöki pontossággal olyan magasra építve, mint a szobánk ablaka. Így hét órakor diszkrét és gyengéd ébresztésben lehetett részünk, ám utána, mintha mise történt volna (höhö) aludtunk tovább.

Ami nem is csoda, hisz a második nap diákok adtak elő, s kiderült, azért lehet alulmúlni a pénteki napot. Pozitívum, hogy a diákok többsége itt volt, bár nem igazán tudták elmondani, amit szerettek volna, tekintve, hogy laza 25 perces csúszással indult a nap, amelyre mindegyik idősáv ráhelyezett még ennyit (már minálunk babám, már minálunk babám, az jött a szokááásba: 200 százalékot, 200 százalékot teszünk a normááára). Pozitívumként kell említsem, a diákok többsége legalább stílusban az előző nap előadói előtt járt, bár én azt sem szeretem, ha valaki úgy kezdi tanult emberek előtt az előadását, hogy na most akkor ismertetem a magyar választási rendszert. Egy szó, mint száz, legtöbbre talán a civil társadalmakról szóló előadást tudom értékelni, bár, mondom, jelentősebb összehasonlítási alapom nincsen, tekintve, hogy gyakran előfordult, hogy az egyik főszervező bekopogott, hogy srácok nyomjatok le 2 előadást 10 perc alatt, mert át kell adni a termet - s ez azért némiképp megtöri a mondanivaló amúgy is gyenge lábakon álló ívét.

Miután vége lett a konferenciának, úgy gondoltam - mivel a többiek elmentek a pesti IC-vel, én meg a szolnoki gyorssal akartam - eltöltök másfél órát az egyébként szépen felújított Tiszai Pályaudvaron, végülis mi az nekem, majd elolvasgatok, stb. Most mondom mindenkinek, akinek ez valaha is eszébe jutna: ne tegye. A Nyugatiban gondolom mindenki járt már, tudjuk, hogy néha-néha odajönnek az emberhez kéregetni, de maximum egyszer-kétszer fordul ez elő másfél óra alatt. Miskolcon más a helyzet. A pályaudvart valósággal ellepik a kéregetők (bőrszínre való tekintet nélkül), ami egyfelől szomorú, másfelől meg rohadtul idegesítő, mikor fél percenként jön oda az emberhez valaki hogy "adjál pénzt" "adjál cigit" "adjál vonatjegyet", stb. És a vonatot, ugye, ki kell várni, tehát jószerével még menekülni sem lehet hova.

A hazafelé úton aztán végre valami pozitív élményem is maradt: egy öregúr ült velem szemben a fülkében, ötven kiló cukorral, és Újszászig, szép lassan, elmesélte az életét. Közben elfogyott egy üveg házipálinka és fél demizson bor, amit csak úgy előkapott a poggyászából. Mikor leszállt a vonatról, odafordult felém és a következőt mondta: "Köszönöm hogy kiönthettem a szívem édes fiam".

Szóval valamiért mégicsak megérte lemenni. Na jó, nemcsak ezért. Plusz egy tapasztalat, plusz egy jó társaság, plusz egy Fricz-kiosztás... ja és plusz egy páternoszter!