És íme a második bécsi bejegyzés. Na jó, nem gyalázom meg ezt a szép várost azzal, hogy hozzá kötöm, mondjuk úgy, hogy ez már a hazafelé úthoz kapcsolódik.

Mint ismeretes, szervezett út volt, a K-Travel iroda szervezésében (vagy nem is tudom minek nevezzem). Ezzel nem is volt baj, tulajdonképp az egész miskulanciát az idióta sofőrnek köszönhetjük, na de hát őt valaki azért alkalmazta is.

Hogy mi is történt? Hazafelé jövünk egy Renault kisbuszban Bécsből, a már említett hatan, plusz két lány, plusz sofőr. A fedélzeti kompjúter jelezte, kb 90 kilóméterrel pest előtt, hogy már csak 50 kilóméterre elegendő dízel van a tankban. Ezt Cojó több ízben meg is említette neki, azzal a felvetéssel, hogy talán álljunk meg tankolni, mire a sofőr mindig a rövid és frappáns "á, kibírja az még pestig" mondattal válaszolt.

Nem bírta ki.

A dolog ráadásul veszélyes volt, mert épp egy kamiont előztünk, mikor elfogyott az üzemanyag és a kocsi elkezdett rángatni. Egy szó mint száz, simán kivasalhattak volna minket, ráadásul nekem már volt is ilyen emlékem, lásd ukrán út.

Mindezekután leállás a leállósávba, és tanakodás. Elakadásjelző a kocsiban nincs, se vontatókötél, se benzincső, a sofőrnek pedig egy épkézláb ötlete nincs. És innentől jó hír se hagyja el a száját, a "baj" szó minden mondatában ott van.

Integetünk, de hát ki állna meg éjszaka autópályán? Végül akad egy úriember, aki felajánlja, hogy megpróbál minket elhúzni (már az elején látom, hogy hamvába holt  vállalkozás). Igen ám, csakhogy a vontatókötelet nem lehet hova akasztani. Elmés sofőrünk így ráköti a generátorra. Ami aztán 500 méter vontatás után le is szakad, az olajcsővel együtt.

Ekkor előáll az a helyzet, hogy ha lenne dízelünk se tudnánk már mit kezdeni az autóval. 20 kilóméterre vagyunk Budapesttől. Miközben a sofőr egy másik sofőrrel telefonál, és összesen annyit intéz, hogy felvesz a másik faszi minket, ha arra jár (akkor indult Bécsből), az úriember, aki megállt, felajánlja, hogy ha már segíteni nem tud, elvisz két embert, annyi még elfér a kocsiban.

A két lány így el is indul vele, a mi társaságunk pedig marad. A sofőrnek ismét ragyogó ötlete támad: guruljunk! Úgyis lejtőn vagyunk, igaz, nem Budapestig, de majd csak elgurulunk a leállósávban valameddig. El is kezdünk gurulni, fék ugyan nem nagyon van (olaj elfolyt, ugye...), ezért egyre gyorsabban megyünk. Igen ám, de kb egy kilóméter múltán az M1-es találkozik az M0-sal, szóval ideje lenne megállni. Kicsivel a bekötő előtt sikerül is. Itt pedig ismét elölről kezdődik az, amit néhány száz méterrel feljebb csináltunk, nevezetesen az integetés.

Furcsábbnál furcsább alakok állnak meg, egy csapat olasz, több autóval, akikkel Rudinak "nincs kedve" beszélni, aztán egy török sofőr, aki csak magyarul ért, de ő sem tud segíteni, stb.

Telefonálunk hát egyik haverunknak, Petinek, hogy ugorjon már ki értünk Törökbálintról. Amit ő meg is ígér, de ez nyilván neki is időbe telik. Ráadásul mi hatan vagyunk, ő meg max 4 embert tud elvinni.

A helyzetet végül az az úriember oldja meg, aki először megállt, aki a két  lányt már hazavitte, és aki most önszántából fut még egy kört - újabb négy emberrel, velünk. Mindezt grátisz, szóval le a kalappal az ilyen ember előtt.

Közben Peti is befut, és viszi a maradék két embert. A sofőr meg majd hazajut ahogy tud. Állítólag érte is jöttek. De ez kit érdekel?

Ma délelőtt telefonált a szervező srác, hogy ha akkor őt hívjuk fel, ezt nem kell végigcsinálni, mert tudott volna buszt küldeni. És ezt nekem miből kellett volna tudnom, mikor a sofőr állítólag mindenkit felhívott? Lényeg az, felelte ő, hogy így már nehéz lesz megoldani, de majd beszél a fuvarozókkal. El is várom, mondtam. Ez volt tehát ma. Ha karácsonyig nem történik semmi, magam lépek akcióba...