Alapvetően nem szeretem a háborús regényeket. Talán egy kivétel van – A 22-es csapdája – de csak azért, mert az vicces. Így hát összesen azért vettem a kezembe – némi kétkedéssel – Remarque könyvét, a „Nyugaton a helyzet változatlan”-t, mert sokat hallottam róla és mert egy délután alatt el lehet olvasni. Aztán kellemesen csalódtam, bár lehet, hogy ez a kifejezés nem ideillő.

A könyv hőse húszéves, pont ezért még közel is éreztem magamhoz, de a lényeg nem ez. Remarque nagyon találóan fogalmazza meg a mottóban: egy olyan nemzedékről szól a könyv, amelyet a háború szellemileg pusztított el, még ha a fegyverek meg is kímélték. Olyan emberekről, akik a világból csak a háborút látták. Akiket teljesen átalakított a túlélésért zajló mindennapi elkeseredett küzdelem, s ezért nem tudnak hinni már semmiben. Hogyan is hihetnének, ha mindaz, amit az emberiség eddig elért, nem volt képes arra, hogy megakadályozza a világégést? Mit ér az összes tudományos, művészeti, technikai vívmány, ha nem tett ezellen semmit? Hogyan lehet így tovább élni?

Remarque saját élményekből táplálkozik, bár ő túlélte a háborút, míg hőse, Paul, elesik a harctéren, egy olyan napon, mikor a hadijelentés csak annyit közölt: „nyugaton a helyzet változatlan”. Pault ekkor nem is érdekli már a halál, hiszen tudja, belül régen meghalt ő már, a hazatérésnek semmi értelme nem lenne.

És eközben persze arról is képet kapunk, hogy valójában mi is a háború, hogy mibe tudja sodorni a világot egy vén osztrák trotty és egy megalomániás porosz senkiházi, vagy éppen húsz évvel később egy szarházi osztrák káplár és egy kötöznivaló grúz parasztgyerek. És a maiakról még nem is beszéltem… pedig az üzenet ma is aktuális.