Éljen július 14.! Persze nem csak azért, mert a Nagy Francia Forradalom évfordulója ez a nap, hanem mert ezen a napon tartják a - kivételesen - kétnapos Francia Utcabált Budapesten, amelynek első napján volt szerencsém tiszteletemet tenni idén.

Kora délután érkezünk meg a Lánchídhoz, ahol éppen a Lánchídi Nyár rendezvényei folynak, főleg külföldiekkel, és a szokásos kommersz turisztikai árukínálatot megjelenítő magyar bódékkal.  A budai hídfőnél azért finom, és aranyárban árult grillkaját is lehet kapni, amelyet kicsivel később meg is kóstolunk, tekintve, hogy a francia partin nincs olyan sok meleg kaját árusító bódé.

Persze azért oda is érdemes kimenni, a fesztivál a Lánchídnál kezdődik, itt rögtön áll egy színpad, ahol megérkezésünkkor kávéházi zenét játszanak (imádom a hegedű-gitár-harmonika-bőgő zenekarokat), a nagyszínpad a Halász utcánál van, ahol egy nagy felfújható Eiffel-torony is fel van állítva, és a kirakodóvásár a harmadik színpadig tart, ami a nem-tudom-mi-a-neve térnél áll, ott, ahol egy templom is van.
Kaja is van, édesanyám rögtön le is ragad a sajtos-baguette-es pultnál, míg én a különböző francia régiókat bemutató, amúgy kissé sivár kioszkokban megjelenő, az adott térség borkínálatát bemutató üvegeket veszem szemügyre. A Francia Intézet ugyan zárva van, a Dumas kávézó viszont nyitva, ha valaki netán badaud-ként kívánja szemügyre venni az egyre sűrűsödő tömeget.

Én szívom magamba a franciás levegőt, míg gólyalábas, jelmezes franciák járkálnak ide-oda az emberek között. Röviddel ezután csatlakoznak hozzánk Csabi barátomék is, és egy ebéd után szemügyre vesszük az első látnivalót: bretagne-i néptáncosok tanítják be a nagyközönséget néhány lépésre az egyik kisszínpadnál. Nem fér a fejembe, hogy nulla környéki ritmusérzékkel rendelkező emberek miért állnak be a coiffe-ban tündöklő breton lányok és a buggyos nadrágos breton fiúk közé, hogy ország-világ kinevethesse őket, de az ő dolguk, végülis... A breton tánclépések egyébként nem túl bonyolultak, leginkább sétálás, itt-ott keresztbe tett lábakkal, amelyhez a kísérőzenét a srácok által énekelt népdalok jelentik.

Nagy színvonalesést jelentenek a korzikai népdalok, amelyeket néhány szebb napokat látott úriember énekel a cappella a nagyszínpadon. A stílus nagyjából egy óind siratóasszony-kórus és egy rakás gregorián remete között félúton helyezkedik el, úgyhogy inkább hűsölünk egyet a mellvédnél.

A buli igazán csak később kezd beindulni, mikor már egyedül vagyok. Tudom, hogy sznobnak hatok, de egy tányér tengerész módra elkészített feketekagylót enni finom beaujolais-i vörösborral, míg jacques brel dalait húzzák az ember fülébe, azért nagyon jó érzés. Ráadásnak jöhet egy tál sajt (szintén aranyárban) - bár meg kell jegyezzem, bármennyire frankomán vagyok, a kéksajt nekem sem megy le elegendő dió nélkül, és itt bizony hibádzik a diómennyiség.
Rövid kitérő után este térek vissza a bálra, mikor a piros-fehér-kék trikolór színeiben pompázó tüzijátékot lövik fel a Lánchíd mellől, és egy zenekar sanzonokat játszik a táncoló tömegnek, ahol eddigre már egy gombostűt sem lehet leejteni, a nagyszínpadon pedig közben mindenféle stílus képviselteti magát. Ott tényleg örvénylik a tömeg.

Vive La France!