Alberto Moraviáról több ízben is írtam már, de muszáj megint. Ismét túl vagyok egy novelláskötetén ugyanis. A "Gyilkosság a teniszklubban" c. kötetet nem maga az író szerkesztette, hanem Lator László válogatta a novellákat - és milyen jól! Persze a legfőbb érdem Moraviáé.

Moravia hősei mindig negatívak vagy gyengék. Esendő emberek. Nincs olyan, hogy egy Moravia-hőssel teljes szívvel azonosuljunk, és az író nem is akarja ezt. Kíméletlenül bánik ő is negatív hőseivel: boncolgatja őket, hajszálpontosan odavezet, ahová szeretné, ha érkeznénk a novella olvasása közben. És ott elengedi a kezünk, és azt mondja: nézd, és mondd el, mit látsz.

A címadó novella egy romlott társaságba vezet, ahol a gátlástalanság gyilkossághoz, s az erőltetett fesztelenség a gyilkosság eltussolásához vezet: az író azt mutatja meg, mennyi durvaságot hoznak elő az emberi hibák azokból, akik tökéletesnek hiszik magukat.

A "Beteg fiú téli napjai" is egy gyenge személyiség eltorzulását mutatják: az elkényeztetett, úri fiú a szanatóriumban lélekben engedelmes követőjévé válik az őt többször megalázó szobatársának, s egy ártatlan lányt is magával ránt, amíg helyzete kilátástalanná nem válik.

A Szakítás egy nagyon rövid pillanatot, Moravia sok novellájához hsonlóan egy döntési helyzetet, egy fordulópontot mutat be: itt éppen azt, hogyan dobja ki egy férfi férjezett szeretőjét, hogy visszaszerezze önnön méltóságát.

"A vidéki nő" című történet is Moravia gyakori témáját mutatja be, a házastársi boldogság lehetetlenségét, sivár egyhangúságát. A főhős kisvárosi lány, aki kénytelen folyamatosan beletörődni abba, amit a sors rendelt neki, egyre kétségbeesettebb kitörési kísérletei ellenére.

A kötet egyik legjobb írása "A fösvény", amelyben csak negatív hősök szerepelnek: az önző, szerelmet kereső ügyvéd, a ravaszul csábító szépasszony, züllött férje és élvhajhász barátai. Mikor az asszony megpróbál kitörni ebből a velejéig romlott környezetből, a fösvénység gátjába ütközik: látnia kell, hogy a szerelmet is felülírhatja az önzés - vagy ez is csak agyafúrt csel egy kitartott szépasszonytól?

Remekül megkomponált dráma "A szélhámosok". Vajon ki a pozitív hős? A félszeg, de szenvedélyében a végletekig elszánt magányos egyetemista? A barátnője és társa fogságából kitörni készülő csúnya örömlány? Vagy a magányában anyáskodó panziótulajdonosnő? Furcsa, de úgy tűnik, a történet végén minden megoldódik; ám ehhez előtte szükség volt a romlottság viharára.

Arra a viharra, ami az azonos című novellában is végig az alapzajt adja. A fiatal építésznek, bár maga is gyenge jellem, meg kell erősítenie egykorvolt menyasszonyát, hogy szökjön meg vele nővére és gazdag szeretője elől, egy olyan környezetben, ahol látszólag minden érv a tisztesség ellen szól.

Bibliai allegória "A zuhanás". A fiatal fiú véletlen elkövetett, de a jellemtorzulás szörnyű árnyékával járó szadista tette súlya alatt vergődő lelkét az menti meg, aki ellen tettét elkövette. Mint Szent Pálnak a damaszkuszi úton, Tancredinek is megjelenik az Úr, hogy kilengése után helyes útra terelje.

Két testvér története "Az otthon, az szent". Mindketten örömlányként keresik kenyerüket, de míg az egyikük nem csinál ebből titkot, a másikuk továbbra is büszke szeretne lenni nőiességére, s ez az ellentét végül végleges szakításukhoz vezet: megint nem tudjuk, ki a jó és a rossz hős, vagy az áldozat.

Telitalálat a háborús szatíra, a "Közelebb a néphez". Azt mutatja be, hogy a háború borzalmaiba beleőrült ember milyen furcsa ember-állat keverékké válik, mihelyt a létfenntartás ösztöne veszi át az irányítást: a társadalmi keretek megmaradnak, de ami alattuk van, már rég nem emberi.

Végül azt a témát, a fasizmusnak élő ember életének megüresedését mutatja be a kötet záró novellájában Moravia, amelyet talán leghíresebb könyvében, A megalkuvóban is boncolgatott: az élete volt és potenciális értelmét is elveszítő volt tisztviselő színpadias véget ér a szétszabdalt tengerparton.

Jó novellák, mindenkinek ajánlom. A XX. századi európai irodalom egyik legnagyobb mesteréről van szó, ebben egyre biztosabb vagyok.

A magyar nyelvben néha születnek telitalálatok. Itt van pl. a "Süsü" szó. A jóindulató butaságot nem is lehetne tömörebben kifejezni. És milyen szépen ragozható: süsüség, süsü (mint melléknév), elsüsüsödik, süsül...

Nem is tudom, melyiket használjam a BKV új akciójára. Még mindig nem sikerült a légkondis villamost elkapnom, de azt már látom, hogy szeretett vállalatunk mivel szeretne egy kis extrát nyújtani azoknak, akik szintén nem élvezhetik a hűs szellőket.

Csukódnak az ajtók, és Bodrogi Gyula, azaz Süsü, elkezd énekelni, olyan süsü módon. "Én vagyok a híres egyfejű..." és egy pár szó arról, hogy kedves gyerekek, adjátok át a helyeteket az öregeknek.

Ha valaki Combinón utazik, miközben a légkondi nélküli izzadós szaunában arról ábrándozik, hogy néhány utastársa ó, ha rózsabimbó lehetne, feltétlenül figyelje ilyenkor az utasok reakcióit.

És rájön, hogy ez egy újabb süsüség volt.

Éljen július 14.! Persze nem csak azért, mert a Nagy Francia Forradalom évfordulója ez a nap, hanem mert ezen a napon tartják a - kivételesen - kétnapos Francia Utcabált Budapesten, amelynek első napján volt szerencsém tiszteletemet tenni idén.

Kora délután érkezünk meg a Lánchídhoz, ahol éppen a Lánchídi Nyár rendezvényei folynak, főleg külföldiekkel, és a szokásos kommersz turisztikai árukínálatot megjelenítő magyar bódékkal.  A budai hídfőnél azért finom, és aranyárban árult grillkaját is lehet kapni, amelyet kicsivel később meg is kóstolunk, tekintve, hogy a francia partin nincs olyan sok meleg kaját árusító bódé.

Persze azért oda is érdemes kimenni, a fesztivál a Lánchídnál kezdődik, itt rögtön áll egy színpad, ahol megérkezésünkkor kávéházi zenét játszanak (imádom a hegedű-gitár-harmonika-bőgő zenekarokat), a nagyszínpad a Halász utcánál van, ahol egy nagy felfújható Eiffel-torony is fel van állítva, és a kirakodóvásár a harmadik színpadig tart, ami a nem-tudom-mi-a-neve térnél áll, ott, ahol egy templom is van.
Kaja is van, édesanyám rögtön le is ragad a sajtos-baguette-es pultnál, míg én a különböző francia régiókat bemutató, amúgy kissé sivár kioszkokban megjelenő, az adott térség borkínálatát bemutató üvegeket veszem szemügyre. A Francia Intézet ugyan zárva van, a Dumas kávézó viszont nyitva, ha valaki netán badaud-ként kívánja szemügyre venni az egyre sűrűsödő tömeget.

Én szívom magamba a franciás levegőt, míg gólyalábas, jelmezes franciák járkálnak ide-oda az emberek között. Röviddel ezután csatlakoznak hozzánk Csabi barátomék is, és egy ebéd után szemügyre vesszük az első látnivalót: bretagne-i néptáncosok tanítják be a nagyközönséget néhány lépésre az egyik kisszínpadnál. Nem fér a fejembe, hogy nulla környéki ritmusérzékkel rendelkező emberek miért állnak be a coiffe-ban tündöklő breton lányok és a buggyos nadrágos breton fiúk közé, hogy ország-világ kinevethesse őket, de az ő dolguk, végülis... A breton tánclépések egyébként nem túl bonyolultak, leginkább sétálás, itt-ott keresztbe tett lábakkal, amelyhez a kísérőzenét a srácok által énekelt népdalok jelentik.

Nagy színvonalesést jelentenek a korzikai népdalok, amelyeket néhány szebb napokat látott úriember énekel a cappella a nagyszínpadon. A stílus nagyjából egy óind siratóasszony-kórus és egy rakás gregorián remete között félúton helyezkedik el, úgyhogy inkább hűsölünk egyet a mellvédnél.

A buli igazán csak később kezd beindulni, mikor már egyedül vagyok. Tudom, hogy sznobnak hatok, de egy tányér tengerész módra elkészített feketekagylót enni finom beaujolais-i vörösborral, míg jacques brel dalait húzzák az ember fülébe, azért nagyon jó érzés. Ráadásnak jöhet egy tál sajt (szintén aranyárban) - bár meg kell jegyezzem, bármennyire frankomán vagyok, a kéksajt nekem sem megy le elegendő dió nélkül, és itt bizony hibádzik a diómennyiség.
Rövid kitérő után este térek vissza a bálra, mikor a piros-fehér-kék trikolór színeiben pompázó tüzijátékot lövik fel a Lánchíd mellől, és egy zenekar sanzonokat játszik a táncoló tömegnek, ahol eddigre már egy gombostűt sem lehet leejteni, a nagyszínpadon pedig közben mindenféle stílus képviselteti magát. Ott tényleg örvénylik a tömeg.

Vive La France!

Ismét csak Tóta W. egyik cikkére kell reagálnom, most a népszavazási kérdésekkel kapcsolatos legutóbbi hercehurcák kapcsán írt, de visszautalva egy régebbi cikkére, egy másik kérdéskörről, a választók kompetenciáját illetően. Igaza van TWÁ-nak, és mégsincs igaza. Hogy miért?
Indítsunk messziről. A 60-as években Philip E. Converse és társai elvégezték a modern politikatudomány egyik leghíresebb kutatását az Egyesült Államokban, és publikálták is The American Voter címen. A kutatók arra keresték a választ, hogy hülyék-e a választók. A válasz pedig az volt, hogy hülyék, de ez nem baj, mert kordában lehet őket tartani. A társadalom 5%-a ugyanis ért a politikához, és ők közszerepet is vállalnak, a civil társadalmon keresztül (hangsúlyozom, a hatvanas években járunk, az Egyesült Államokban). Ez az 5% pedig szerepénél és tájékozottságánál fogva véleményvezérként lép fel, és így kanalizálja a maradék 95%-ban megtestesülő közakaratot. Ezt hívják civil diskurzusnak, ami a politika mezoszintjét jelenti azokban az államokban, ahol kialakult.
Nos, nálunk ilyen nincs.
Ennek bonyolult történelmi és egyéb diszkurzív kudarcokból eredeztethető okai vannak, amelybe most részletesen nem mennék bele, de ha valakit érdekel, tudok szakirodalmat ajánlani ebben az ügyben. A lényeg nem ez. Mivel nálunk ez a réteg hiányzik, nincs meg az az 5%-nyi véleményvezér sem. Pontosabban, ha meg is van, nem viselkedik véleményvezérként, mert hiányzik az a terep, ahol ezt megtehetné, és hiányoznak azok a csatornák is, amelyeken keresztül kanalizálódhatnának a konfliktusok. Azok a kérdések, amelyeknek itt relevanciájuk lenne, így eggyel fentebbi szintre delegálódnak, a pártpolitika szintjére: a pártokat viszont már nem érdekképviseleti szervekként, hanem hatalmi intézményekként azonosítjuk (főként az elitista rendszerváltás miatt), ezért előáll (vagy inkább átöröklődik a Kádár-rendszerből) az a paradoxon, hogy rajtuk keresztül a hatalomtól várunk el nagyon sok mindent, miközben a hatalommal szemben ellenszenvet táplálunk (itt már a közszolgáltatások problémáját is érinthetném, de inkább visszakanyarodok a témához). A probléma tehát ezzel együtt a civil társadalom csökevényessége, a fent említett véleményvezérek kvázi teljes hiánya. Ilyen körülmények között pedig igenis baj, ha a választók hülyék (tájékozatlanok - mielőtt valaki belekötne). Ilyen típusú közvetlen demokrácia tipikusan azokban az országokban működik jól, ahol a civil társadalom erős. Nálunk nem az.
Az ebből adódó esetleges torzulások kivédésére tehát szerintem is nagyon ügyes dolog ilyen kérdéseket bevetni, tekintve, hogy TWÁ minden erőfeszítésével ellentétben nem lehet sem egy népszavazáson, sem választásokkor korlátozni a szavazati jogot az alapján, hogy valaki hülye. Alkotmányos joga mindenkinek, hogy hülye legyen (ki is mondta?). A potenciális véleményvezérek a korlátozások emlegetésének meddő vitái helyett pedig inkább a civil társadalom erősítésével kellene, hogy foglalkozzanak. Ugyanis, ha egy embert amiatt lehet korlátozni szavazati jogában, hogy hülye, akkor amiatt is lehet jogaiban korlátozni, hogy meleg. Valamit valamiért, ugye... Ez a demokrácia, a játékszabályokat muszáj elfogadni, különben nincs keret, amelyen belül alakíthatjuk a közéletet. Addig is pedig üdvözlöm az ilyen kezdeményezéseket, tessék csak ráírni a szavazólapra a többi kérdést is!

Az elmúlt napok, hetek eseményei kapcsán nekem is muszáj megszólalnom a - szerencsére - alakulóban lévő társadalmi vitával kapcsolatban a melegek jogait illetően.

Szeretném már az elején közölni, hogy félreértés ne essék: amikor a melegek a házassághoz való jogukat követelik, az nem jogkiterjesztés, ennek megadása nem egy kegy a társadalom részéről, hanem egy jogsértés megszüntetése lenne, amit minél előbb el kéne intézni. Ugyanis az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata óta (tehát a nagy francia forradalom óta) a jogok szellemiségét elfogadó államokban (magyarul minden, magát modern jogállamnak tartó országban) jogsértő az, ha olyan jogokból zárnak ki embercsoportokat, vagy individuumokat, amelynek gyakorlása nem korlátozza mások szabadságát. Ez pedig éppenséggel nem akadályozza. Ezért tehát - ahogy Tóta W. is írja - mindazoknak, akiket ez nem érint közvetlenül (tehát a melegeken kívül) senkinek semmi köze hozzá. Nincs köze hozzá sem a pápának, maximum nem szentesíti az esküvőt, megteheti (a homoszexuális párok meg nyugodtan otthagyhatják az egyházat, ha úgy tartja kedvük), sem a habzó szájú idióta Semjén Zsoltnak, sem az általában a lecsúszott senkiháziakat képviselő Jobbiknak, sem a társadalom azon részének, akik kővel meg sörösüvegekkel mennek megdobálni az egyébként a melegek közösségének szintén nem sokat használó pride felvonulóit. Ezeknek az embereknek - akik, ha a XX. században maradnak nem csak képletesen, hanem szó szerint is, valószínüleg mindenkinek jobb lenne - igenis le kell nyelniük, hogy (lassan mondom, hogy mindenki megértse) nincs     kö-zük    hoz-zá!

Ha meglátnak az utcán egy meleg párt, el lehet fordulni, lehet káromkodni a bajusz alatt (ahogyan sokan zsidóznak is, pedig az kb. 60 éve már a bunkóságot jelenti), de nem lehet megfosztani embereket alapvető jogaiktól csak azért, mert valakiknek nem illik bele a világról alkotott eszményképébe. Én pl. nem vagyok vallásos, épp ezért nem is szólok bele abba, hogy a katolikus papok házasodhatnak-e vagy nem; maximum megjegyzem, hogy nem lesz ennek így jó vége, de nem kezdek el kívülállóként arról hangoskodni, hogy abcúg cölibátus.

Úgyhogy nagyon várom, hogy ez a jogsértés megszűnjön. Talán a most Szetey Gábor által elindított társadalmi vita segíti ennek a bekövetkeztét. Viszont ne menjünk túl messzire! Ha a társadalom dönti el ennek a vitának a kimenetelét, az ismét a demokrácia sötét oldalát mutatná meg: tudatlan emberek, akiknek itt ráadásul semmi közük nincs ehhez, döntenek egy másik embercsoport sorsáról; mint a népszavazás, ha eredményes lenne (bár ott közük legalább van a szavazóknak, de tájékozottság és józanság tekintetében pl. ugyanolyan utolsó zokni a magyar nemzet).

Az azért felháborító, mikor ebbe a társadalmi vitába alpári hangnemben szólnak bele olyanok, akiktől nem várná az ember. Nagy Attilára, a Mgyar Orvosi Kamara honlapján ámokfutó orvosra gondolok, és az utána kialakult helyzetre. Az orvos természetesen Horváth Ágnest támadja (persze egy egészségügyi miniszter legyen felkészülve az orvosmaffia erejére), de többek közt azért, mert nem ítélte el Szetey Gábor előbújását. Azt már megszokhattuk, hogy a főorvos a hetes béemvéből kiint, hogy "márpedig az egészségügy nem üzlet", de ilyen eddig még nem volt. Ezek után persze felkavarodik a por, sok, N. A.-hoz hasonló vadbarom (többek közt Éger István, a kormányt behugyoztatni akaró kamara elnöke) kezdi fejtegetni, hogy a homoszexualitás betegség, már a természet is kihalásra ítélte a homokosokat, mármint darwini értelemben. Na itt tessék akkor nagyot köpni a hippokrátészi esküre. Vagy nem is: először inkább a levegőbe, és aláállni. Börtön, deviancia, stb... puffognak a szavak, és a fehér köpenyesek itt még vissza is fogják magukat. Ezek után nem csodálom a magyar egészségügy helyzetét: ezeknek a kövületeknek a XXI. században nincs helyük!

Szerencsére úgy tűnik, ezek a vélemények maradnak is a sok minden egyéb miatt is szemétdombra való MOK keretei között, és jópár - legalábbis ebből a szempontból - rendes orvos is kifejtette a véleményét a témában. A többieknek meg azt tanácsolom, vegyék be a nyugtatót, menjenek nyugdíjba, vagy nyeljenek nagyokat és nőjenek fel. Szabadon választható, akár több is.

A péntek 13-ából rendesen kijutott ma, nem részletezem, elég annyi, hogy véletlenül annyi szabadídőm lett, hogy egy szuszra el tudtam olvasni - leginkább a Nehru parton és az Alexandre Dumas Kávéház teraszán ülve - Umberto Eco új regényét. Loana királynő titokzatos tüze. A könyvvel az a helyzet, hogy letehetetlen, azaz én legalábbis nem tudtam letenni. Nem filozofikus, felemelő mese, mint a Baudolino, nem bonyolult tudománytörténeti eszmefuttatás, mint A Foucault-inga, nem is szellemileg és idegileg is igénybevevő krimi, mint A Rózsa Neve. Ez megint valami új.

Nem is tudnám meghatározni, mi. Giambattista Bodoni, vagy röviden Yambo, a hatvanas antikvárius kómából ébred: mindent tud, amit tanult, csak emlékei nincsenek; nem tudja, ki ő. Visszatér gyerekkora színhelyére, egy vidéki házba, hogy a házban talált régiségek segítségével próbáljon áttörni magában valamit, ami gátolja az emlékezést, hogy újjáépítse önmagát. A 30-as, 40-es évek kopott bakelitlemezei, képregényei, újságai, könyvei és plakátjai nyomán fel-fellobban benne az a bizonyos titokzatos tűz.

Yambo ködben jár. A köd fontos motívum: a narrátor főhős még a balesete előtt valamilyen okból mappába gyűjtögette a világirodalom köddel kapcsolatos írásait. S most ő maga is ködben jár emlékei között. Ezt a ködöt csak Loana királynő titokzatos tüze oszlatja el néhol, amely akkor izzik fel, ha Yambo emlékezni kezd. Loana királynő egy képregényhős, tüze új életet lehel a megkövült emberekbe, s így kelti életre Yamboban is egykori önmagát. Fordított Proust-hős ő, az eltűnt idő helyett eltűnt önmaga nyomában. S az emlékek ezer szállal hívják egymást, összefüggnek, buknak ki a ködből, s Yambo ugyanúgy keresi azt, hogy ki ő, mint annakidején gyerekkorában tette ugyanezt. Öregen született, mint egyik történetének hőse, Pipino, s visszafelé halad az élet rengetegében - keresi a kiutat abból a ködből, amelybe gyerekkorában elrejtőzött, elmenekült, képletesen és szó szerint, a halállal s az élettel való első találkozásakor, ártatlansága elvesztésekor. S a kiutat végül ugyanaz jelenti, mint akkor: egy arc, amelyet egész életében keresett, Cyranoként élve át a reménytelen s értelmetlen szerelmet. Mikor visszatalál ehhez az archoz, kikerül a ködből.

Kikerül? Eco nyitva hagyja a kérdést: a regény harmadik része álomkép, nem tudjuk, álmodik-e Yambo, vagy ismét kómában van, mert a második rész végén felizgatta magát. Mindegy is, hiszen élete ugyanúgy véget ér, mint Cyranoé, aki csak halála pillanatában érezhette Roxán csókját. Yambo is, kikerülve a ködből, megtalálva önmagát, ráébred: ez az egyetlen, amiért érdemes volt élnie. Tudja, kicsoda. Célhoz ért. Mint a visszafelé élő Pipino, megszületett, felsírt, s távozott ebből a köddel teli világból.

Emellett persze Eco nem okoz csalódást: gyönyörű, magával ragadó, izgalmas történet tárul elénk, megannyi érdekes, mesterien pontos leírással és képpel a fasiszta Olaszország és a háború idejéből, s egyben olyan témákat is boncolgat, amelyek pl. Isten jóságát kérdőjelezik meg.

Magával ragadó, mélyen személyes vallomás és szívszorító körmondat önmagunk megtalálásáról, az életről, a kortárs filozófia egyik legnagyobb mesterétől.

Ritkán fordul elő az ilyesmi, de felül kell bírálnom néhány korábbi kijelentésemet. Ugyanis aziránti felháborodásában, hogy ITT nem túl hízelgő modorban nyilatkoztam Miskolcról (mármint a városról, nem pedig annak politológusairól), kedves vitapartnerem (és néha-néha barátom), Csabi, meghívott a hétvégére.

No jó. Miskolc tényleg nem Magyarország legrondább városa, sőt, néhány kifejezetten szép része is van. Milyen kár, hogy ezek a perifériákra esnek.

A feladat adott: meg kell győzni engem, hogy Miskolc az ország legszebb városa (és persze hogy vesszenek a trónbitorló pécsiek). A tempó megfeszített, és annak ellenére, hogy Csabi a rusztikus bájáról híres Avasban lakik, azért sikerül egy-két szépséget mutatni. Itt van mindjárt az avasi kilátó, ahonnan szép kilátás nyílik - nappal, és még szebb nyílna este, ha a betonrudat megszépítő világító reflektorokat nem úgy helyezték volna el, hogy elvakítsa az embert, ha véletlenül a városnak nem sikerülne.

Az innen levezető lépcső viszont kifejezetten jól néz ki, mint ahogy a Déryné utcai bárok is tetszenek, attól eltekintve, hogy a pincérek nem mindig érzik feladatuknak a kiszolgálást; no persze nem tehetek nekik szemrehányást, hiszen mikor leülünk az asztalhoz, még két fiatal srác vagyunk, mire odajönnek, már lehet, hogy aggastyánok.

Lillafüreden rég nem jártam már, az kimondottan jól esett, bár kissé illúzióromboló az, hogy a patakot (amely nem a Szinva-patak) művileg pótolják kiszáradás esetén. Vízibiciklizni sem rossz, bár a tó kicsi, de a kastélyszálló szép, úgyhogy legalább a látvány kárpótol.

További örömöket jelent a barlangfürdő, ami talán az egyetlen olyan hely Miskolcon, amelyre, bármennyire is igyekszem, nem tudok semmilyen negatív megjegyzést tenni. Ja, de. A betonfélkör. Ez állítólag a fürdő jelképe, és már rég ott van, na de igazán át lehetett volna építeni, mondjuk kicserélni fára, mert így olyan, mintha Kádár János integetne ki a sakktábla mögül az egyik medencéből.

A feszített tempó miatt a diósgyőri várra csak egy pillantás marad, és a hétvégét a belvárosban fejezzük be. Szép épületek, csak túl sok csúnya épület van közöttük. Eklektikus. Ez a baj.
De ezzel együtt, "revideálom álláspontomat". Miskolc szép. A maga módján.

Két gyöngyszem a Brit Szigetekről. Az egyik szomorkás, a másik nem. Az egyik a múlt héten hatott meg, a másik most mosolyogtat meg. Így, rendre.

Először a "nehezebb". William Shakespeare, LXI. Szonett, Szabó Lőrinc fordítása

Te akarod, hogy képed nyitva tartsa
A fáradt éjszakán nehéz szemem?
Te kívánod, hogy szenderem rabolva
Gúnyos árnyaid játsszanak velem?

Szellemed küldöd messziről utánam,
Hogy tetteimet fürkészd, és elég
Züllést és szégyent találj a barátban,
Féltékenységed célját, s jogcimét?

Ó, nem; szeretsz, de annyira nem; álom
Csak a saját szívem miatt kerűl;
Saját hű szívem zaklat: érte játszom
Virrasztót, őt téve meg őrödűl.

   Álmom én itt, te máshol veszted el,
   Tőlem messze, másokhoz túlközel.

Íme. De ezután jöjjön egy olyan dal, ami sokkal jobban megfelel az e heti hangulatomnak: Molly Malone, az előadó Barry Dodd

Először is üdvözlök mindenkit ezúton is, aki június 21.-én a Királydombról futott velem az esőben és akivel együtt utaztam azután a trolin. Hihetetlen hangulat volt, főleg a sofőr úrnak köszönhetően, aki szinte bulira hergelte a fiatalságot. Hiába no, néha még érdemes valamiért BKV-ra szállni.

De lényegesebb, ami előtte volt. A Debout sur le zinc együttesről korábban már ejtettem itt szót, de miért ne ejtsek még, amikor olyan jó koncertet adtak. Ráadásul nem is túl gyakran lehet őket látni itt a messzi keleten, a tavalyi sziget és a most június 21.-ei koncert kivétel volt, és milyen jó, hogy volt.

A "debout sur le zinc" kifejezés kb. azt jelenti, hogy "pattanj a bárpultra", és Francois Prévert egyik verséből való (Debout sur le zinc / Et la fete continue). - (szolgálati közlemény: igen, ékezetek, cédille, szólhatnának rám a franciául értők, de azt laptopon bonyolult, szóval legyünk meg most nélkülük) - A srácok egyébként a sanzon, a cigányzene és a pop furcsa keverékét játsszák, de hihetetlen lelkesedéssel, ahogy ez a koncerten kitűnt. Itt egyébként leginkább (a honlapot átböngészőknek és a zenekart ismerőknek mondom elsősorban) a legújabb, melankolikusabb Les Promesses (Ígéretek), valamint a kicsit frappánsabb 2004-es Les singes et les moutons (A majmok és a birkák) c. albumokról adtak elő zenéket, ami nekem remekül megfelelt, ezeket ismerem a legjobban, úgyhogy jól tudtam velük énekelni. A színpadkép egyébként igazi franciás össze-visszaság (ITT meg is lehet nézni), és a sok néző tényleg élvezte, olyanok is, akiknek fogalmuk sem volt róla, hogy kik ezek és mit énekelnek. A srácok is kitettek magukért egyébként, pár mondatot még magyarul is mondtak (olvastak) az elején, és igazán sajnálom, hogy a vihar félbeszakította ezt a csodaszép zenei kavalkádot.

Ha már a Debout szóba került, ajánlanék még pár zenekart, hátha megjött a kedvetek. Elsőnek itt van a jazz-sanzon ötvözettel operáló Paris Combo. Hivatalos szájt ITT, Youtube-os videó ITT. Kicsit darabosabb, de még mindig nagyon jó a világzene-jazz határvidékén tanyázó La Tordue (hivatalos szájt, Youtube-videó). Az örök túlélő Zebdát is tudom ajánlani, aztán itt van még a félelmetesen sokszínű és dinamikus Les Hurlements d'Léo együttes is. Na meg La Rue Kétanou, Les amis d'ta femme... Rájuk már tessék rákeresni. Mindenhol bele is lehet hallgatni.

Ja és persze zárásképpen: itt van még Vincent Delerm is, a művész, aki nagyon jó zenéket ír, csak hangja nincs hozzá. De már róla is volt szó ezen a lapon.

Remélem elég hallgatnivalót adtam a következő hetekre, hónapokra, évekre. Mert érdemes őket figyelni. Szó szerint is pl. a Debout új zenéjét - Larmes sur ma manche (Könnyek a ruhám ujján)

Pótlás következik, hölgyeim és uraim, minden pótlólagos bejegyzést július 1-jére dátumozva, úgyhogy kéretik nem meglepődni. Sok lesz.

----------------------------------------------------------------------

Nemrég a Híradóban volt szó egy településről, aminek a nevén egy órát nevettem. Kunbaja. Aki nem érti, mi ebben a vicces, mondja ki, ha még akkor sem, akkor keressen rá a Youtube-on a "Kumba Ya" kifejezésre, most nincs kedvem be is linkelni. Nem tudom, a kunbajaiak mennyire tartják viccesnek saját magukat, én mindenesetre eléggé.

Ezt csak azért ebben a postban említem, mert van még más is, amin legalább ennyit röhögtem, persze más tészta. Mi, politológusok - na jó, politológushallgatók - miután komoly dolgokkal foglalkozunk, néha jól esik, ha szakmán belül esik valami nevetséges. Ez szerencsére gyakran előfordul vén kontinensünkön, elég csak a cigányozó, betelefonálóként kiabáló Basescura, vagy úgy egyáltalán az egész román belpolitikára gondolni; de itt van még a pojáca Berlusconi, az impotens csehek, vagy a félhülye ikertornyok által uralt Lengyelország; esetleg az albán belpolitika.

De ez most máshol történt. Lezajlott, ugye, a francia törvényhozási választások második fordulója. Ehhez kapcsolódik a történet.

Ha annak idején minden Jacques Chirac elképzelései szerint alakul, most Alain Juppé lenne a francia elnök neve. Röviden áttekintve az úriember karrierjét, látható, hogy simán haladt előre Chirac védőszárnyai alatt: az RPR főtitkára, külügyminiszter, majd Chirac miniszterelnöke. Itt jött az első baki, Chiracnak ugyanis elég erőteljes elképzelései voltak a francia jóléti állam megreformálásáról, és ezeket, ugye, Juppének kellett a nyilvánosság elé tárnia. Így hát AJ az Ötödik Köztársaság legnépszerűtlenebb miniszterelnökeként végezte, és lemondásra kényszerült, amivel egyébként Chirac sem járt jól, mert az 1997-es nemzetgyűlési választásokon elvesztette a többséget, és megkapta a szocialista Lionel Jospint a nyakába.

Juppé azért nem csüggedt, bár ezzel a húzással egy időre tagadhatatlanul kikerült a pixisből, de maradt Chirac mellett, és 2002-ben, mikor Le Pen ellen kellett összefogni a mérsékelt jobbosokat, AJ bábáskodott az egységes jobbos UMP megszületésénél (amely párt, ugye, halomra nyerte a választásokat azóta is - leszámítva az EU-alkotmányról szóló népszavazást). Sőt, a párt első elnöke is lett.

Ekkor jött a második mennykőcsapás. 2004-ben kiderült, hogy az RPR elnökeként Juppé még anno feketén vett igénybe közvagyont a párt kampányához. Ebben nyilván más funkcik is benne voltak, de AJ-n csattant a legnagyobbat a törvény ostora, és egyszeri fellebbezés után 14 havi felfüggesztettre és egy éves közügyektől való eltiltásra ítélték. Tehát megintcsak mennie kellett egy szárnyalóban lévő párt elnöki székéből. De ha nem is lett volna az eltiltás, akkor sem lett volna a legszerencsésebb egy sikkasztásról elhíresült, amúgy sem népszerű politikust pátyolgatnia Chiracnak. Ekkor jött a képbe Nicolas Sarkozy.

Az eredmény ismert, Sarkozy ma Franciaország elnöke. Juppé meg az elmúlt három évben az egy év letelte után, 2006-tól ismét Bordeaux polgármestere lett, és nemzetközileg elismert környezetpolitikus. Úgyhogy kapott még egy esélyt. Sarkozy miniszterelnöke, Francois Fillon kormányában lett környezetvédelmi miniszter, protokolláris rendben a kormány második embere.

Jött aztán a nemzetgyűlési választás. Az első fordulóban Sarkozyék nagyot nyertek, valószínűsíthető volt, hogy a belharcoktól meggyengült, erőtlennek és elavultnak tűnő szocialisták nem fognak visszavágni (azért a vague bleu elmaradt), Francois Bayrou új jobboldala pedig épp, hogy el nem tűnik a süllyesztőben. Az első forduló mámorában Fillon kijelentette, hogy aki a kormánytagok közül jelölt, és a második fordulóban megbukik, annak ezek után mennie kell.

Át is mentek mind.

Kivéve egyvalakit.

Alain Juppét.

Szegény Alain, harmadszor is felküzdötte magát a viszonylagos csúcsra, és a harmadik mennykő csap belé. Ráadásul nem is kapott ki sokkal, nem sokkal több, mint másfél százalékon múlott a dolog, egy olyan körzetben, ahol ráadásul, ugye, AJ a polgármester.

La blague, c'est cela. Ennyi a vicc.

Mivel hatvankét éves, nem hiszem, hogy még egyszer megpróbál a csúcsra jutni. Legalább megkíméli magát egy negyedik ilyentől. Vagy ha mégis megpróbálkozik, talán választhatna megának egy magyar származást... Sarkozynek bejött a Nagy-Bocsa. Lehetne mondjuk Alain Juppé de Kunbaja.

Történnek néha olyan dolgok, amiket nem értek. Meg persze nem lepődöm rajtuk, de nem értem. Ilyen pl. a BKV új akciója. A Pestről való hazaköltözésben a legfájdalmasabb az volt, hogy mindeddig nem sikerült a 2006-os, 2007-es vagy a 2008-as Combinókkal utaznom. Mert hát értékelnem kéne: melyik a jobb egy fülledt villamoskocsi lehűtésére? Nagyobb ablak? A meglévő nulla hatékonyságú légkeringető felturbózása? Esetleg légkondi? Aki nem tudna róla, a BKV erről szavaztatja a három "tesztvillamoson" utazó embereket.

A sztorinak több fájdalmas pontja is van: először is, a légkondik az eredeti Combinókon alapfelszereltségnek számítottak volna, csak takarékoskodó városvezetésünk úgy döntött, úgyis közel vannak a megállók, ott meg nyitogatják az ajtókat, minek a pénzt pocsékolni felesleges hűtésre. Az, hogy a körúti villamos a főváros legforgalmasabb tömegközlekedési útvonala, ahol csúcsidőben egy rakás utazós egymás arcába fülled, mellékes.

Azaz hogy mégsem, mert most valamiért mégis fejlesztésekre van szükség. Viszont így ajándéknak tűnik. Sőt, a kedves utazóközönség még választhat is: a szólással ellentétben itt most egy szék van, és két pad, ami alá be lehet esni. Magyarországot ismerve már csak az a kérdés, a két szar közül az ablak, vagy a légkeringető fog győzni.

Egyszóval átérzem az ilyen helyzetet. De ennek ellenére NEM éneklem meg - mint a "panaszkórus" résztvevői. Kövezzenek meg, de az ilyen fajta, jópofának beállított cinikus nyavalygást sosem szerettem. Nem elég, hogy semmi értelme, ráadásul még idegesítő is - furcsa, hogy pont én mondom ezt, a civil társadalom kibontakozását remélő megnyilatkozásaim után, de őszintén: hallgassa meg mindenki, aztán kommenteljen serényen az, aki nem akarja, hogy a mókus rakjon fészket az orrában a szólóénekeseknek és az idegbeteg módra kalimpáló kórusvezetőnek!

Tóta W. tegnap sokadszor írt arról, hogy mennyire dühítő az, hogy van egy oldal, aki a nemzeti oldalnak tartja magát. Szerintem is. Először kommenteltem egy rövidet, de muszáj volt bővebben kifejteni ma reggel. Ide is másolom, nagyjából (manuális trackback :D)

Tegnap éjszaka Csabi barátommal a cikk kapcsán órákon át vitatkoztunk arról, mi a nemzet egyáltalán, miért a nemzet az államszervező elv, ki lehet-e zárni valakit a saját identitásából, és hogy mitől lesz valaki hasznosabb a nemzet számára, mint a másik.

Nem jutottunk dűlőre, annak ellenére, hogy W-vel mindketten egyetértettünk.

Annyi viszont erősen megmaradt a vitából, hogy a nemzet olyan kulturális identitást jelent (szerintem), amely sokkal mélyebb annál, hogy helyettesíteni lehessen valamivel, s ezért jobban fáj, ha megkérdőjelezik, mint ha ugyanezt teszik mondjuk a demokrata léttel (ld. MSZP) - érveltem én. Csabi szerint a nemzethez tartozás leginkább érzés kérdése, ki hova tartozónak érzi magát, s mint ilyen, nem elsődleges éppen ezért a normális ember fütyül rá, hogy néhány idióta szerint a nemzet része-e vagy sem.

Egyrészt a fent részletezett okok miatt ezt nem osztom (és itt hozzáteszem, szerintem ha logikailag nem indokolható érvek alapján én kizárható vagyok a nemzetből, akkor - bármennyire is nem értek egyet a különbségtevéssel - modhatnám, hogy bizonyos kvalitásaim alapján jobban bírom a nemzettudatot kialakító tényezőket, jobban őrzöm azokat, mint az engem a nemzetből kizárók nagy része - na erről is nagy vita volt), másrészt pedig annál jobban zavar ez a dolog, minél többen gondolják úgy a társadalmon (adott esetben nemzeten) belül.

Mert amint ezt Ján Slota esetében is elmondtam: amíg ez az idióta mindennap elmondja a véleményét a szlovák parlament egyik félreeső zugából, és mindenki magasról tesz rá, addig nem zavartatom magam; amint kormányerő lesz, minjárt más a helyzet.

Sajnos ilyen a társadalmunk, a liberális demokrácia talajára helyezkedve sokszor nehéz hatékonyan ellensúlyozni azokat az eszméket, amelyek kizáró/megosztó/antidemokratikus retorikát használnak és hasonló célokat akarnak elérni.

Ennek rengeteg olyan politikai szociológiai oka van, amibe most nem megyek bele, de szerintem John Rawls "receptje" kiváló: a klasszikus liberalizmushoz visszanyúlva a kölcsönös igazolás alapján kell operálni - nem szabad tiltani a megváltoztatandó eszméket, ám neutrálisnak sem szabad mutatkozni, hanem a közértelmen (public reason) keresztül kell befolyást gyakorolni. Ez visszahat a kisebb alrendszerekre (ld. Parsons-modell), s ha ott észhez térnek, már nem lesz alapja az efféle diskurzusnak.

A gond az, hogy a "közértelmet" képviselő mezopolitikai, véleményformáló réteg hiányzik, aki rákoppintana az elit orrára ilyen esetekben.

Áfát csalni igazából mindenki szeretne. Ezért hát dühítő, ha valaki szemrebbenés nélkül, és a lebukás minimális esélyével teszi ezt. Még dühítőbb, ha valaki mindezt a fehér gazdaság szószólójaként teszi (tudjátok, az az eset a vízzel meg a borral). Alapvetően jól érezte hát meg az MDF, hol kell belerúgni az SZDSZ-be, csak a hogyant szúrta el.

Mert hát miről is van szó? Kóka állítólag zsebbe fizetett valamit valamikor egy étteremben. Az MDF szerint a pártelnökké választása utáni partit a Columbusban, de aztán lehet, hogy nem is ott, és nem is akkor. Sőt, lehet, hogy nem is Kóka! Ez persze mondjuk azóta elég biztossá vált.

Kóka aztán hirtelen előkap egy számlát, amin a dátum és időpont szerint még 17 órával pártelnökké választása előtt ünnepelt, ami minimum gyanús. Ezután ismét csak hirtelen hárman is ugyanazzal a magyarázattal állnak elő a számlával kapcsolatban, mármint hogy a dátum az asztalnyitást, az időpont az asztalzárást mutatja. Ez, amellett, hogy hülyén hangzik, ráadásul még az APEH egyik állásfoglalásával is ütközik, tehát máris nem tiszta a dolog. Főleg azután nem, hogy kiderült, a Columbusban nem is úgy néz ki a számla, ahogy. Sőt, az a bizonyos számla nem is számla, hanem nyugta.

És ráadásul benne van itt mindenki, kérem szépen, étteremtulajdonostól kókista szadeszesen keresztül éniszteri tetkárig, oppardon miniszteri titkárig. Gyanús ez, a számla/nyugta óta. Si tacuisses, philosophus mansisses, János.

Fodor Gábor pedig vérszagot érez: "Ha bebizonyosodik, hogy igaz a Manager Magazinban megjelent történet, azt feltétlenül jóvá kell tenni, a számlát rendezni kell, a politikai következményeket pedig levonni" - mondja, tehát adott esetben Kókát is gyorsan levonni az SZDSZ-ből. Szimbólumok: milyen számláról van szó? Ki felé? Hiszen ebben az esetben számla nem is létezik, állítólag. Más számla van itt: a választók, az államkincstár, stb. Fodor már kampányolna.

Torun Dewatt és David P. Myatt tollából jelent meg egy cikk nemrég a Review-ban a miniszterelnökök hozzállásáról a botrány által szennyeződött miniszterekhez. Az elemzést alkalmazva erre a helyzetre, Fodor nem a levegőbe beszél, Gyurcsánynak azonnal ki kéne rúgnia Kókát, egyrészt a zéró toleranciához közelítő "védelmi politika" szükségessége miatt, másrészt pedig a kabinet viszonylagos homogenitása miatt (a miniszterek aktivitása és tisztulási képességei szempontjából), ami a szerzők játékelméleti modellje szerint azt eredményezi, hogy egy védelmi politika nem lehet hiteles. Kóka persze vezéráldozat lenne, de Gyurcsánynak törekednie kell a haszonmaximalizálásra a reformok szűken vett területén kívül, hogy ellensúlyozza az elkerülhetetlen népszerűségvesztést. Ebbe nem férne bele Kóka megvédése, abban az esetben, ha bizonyossá válna a vádak igazsága.

A gond az, hogy ez még nem botrány. Nem is lesz az, amíg számlákról, nyugtákról, asztalnyitási- és zárási időpontokról van szó. Át kell alakítani az üzenetet ahhoz, hogy elérje a választópolgárok többségének az ingerküszöbét, interpretálni kell valakin vagy valamin keresztül. És erre nem Dávid Ibolya vagy Herényi Károly a megfelelő ember, mert kimondottan viccesen hangozna az ő szájukból az a fajta vádaskodás, amelyet pont ők ítéltek el nem is olyan régen.

Nem kérem, ehhez Szíjjártó kell, meg Deutsch. Vagy egy véleményformáló réteg, aki dekódolja a hétköznapi diskurzus nyelvére: "kedves választópolgár, ott fenn megint loptak valamit".

Az MDF-nek hiányzik a Fidesz. Sajnos, ezt kell mondanom.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy egyetemista kisinas. Nagyra vágyott, ráadásul szerette is a választott mesterségét, úgyhogy gondolt egy merészet, és fabrikált egy tudományos dolgozatot. Tédékának hítták azt akkoriban. Igen ám, de meg is akarta méretni magát a sok hasonló mesterséget tanuló kisinas között, és ezért versenybe bocsátotta féltve írogatott művét.

A próbatétel két részből állott: először két mester bírálta el akkurátusan, tíz nézőpontból a művet, majd akit erre érdemesnek találtak, ékesszólásával is megvédelmezhette mestermunkáját a tapasztalt mesterekből álló társaság előtt.

Hősünk igencsak meglepődött, mikor kezébe kapta a próbatétel első részéről szóló díszes papirost. Azon ugyanis az egyik bíráló mester díszes szavai mellett a másik mesterasszony ippeg hogy a keresztvizet nem szedte le róla, minthogy hősünk - mint a mesterasszony mondá - nem nevezte meg a maguk teljes helyességében korábbi nagy mesteremberek műveit, melyekből, mint vándor a tiszta forrásból merített.

"Dejszen mindegy is lenne" - gondolta hősünk - "ha nem pont tizenkét aranytallérral értékelné kevesebbre ez a második a művemet, hiszen ha tizenhárommal értékelné kevesebbre, már egy harmadik mesterember feladata lenne eldönteni a pört" - az pedig hősünk javára ítélkezett volna, biztonsággal mondhatjuk, s így biztonságosabban várhatta volna a próba második részét.

Amely előtt hősünk - kíváncsiságától hajtva - míves beszédével felkereste a mesterasszonyt, s megkérdezte attól, mi végre értékelte oly szegényesen a művét. A mesterasszony - aki egyben a versenyre ügyelő társaság vezetője is vala - úgy förmedt rá hősünkre, mintha legalábbis a hétfejű sárkány okádott volna tüzet méretes alfelére. "Hallja-e kend" - mondá - "A művét én legelőször is ilyenre sem értékeltem volt, ám, mikor megláttam a másik mester véleményét (minthogy én, hivatalomtól fogva ezzel élhettem), felértékeltem, hogy ne legyen szükséges harmadik mester, aki a pört eldöntené." - zúdította ezt megszeppent hősünk orcájába. Bár ezzel a mesterasszony a szabályok nyakára hágott, de amúgy istenesen (világos, mint a nap - hiszen mint bíráló mester, nem ismerhette volna azon másik mester értékelő szavait), hősünk kebelében felfortyant a felháborodás, mint fazékban a leves, ha odakap, mégis elfojtá ezt magában, lévén a mesterasszony ama társaságnak is tagja, amely az ékesszólást bírálta volt később.

Hősünk ajkáról míves, veretes szavak peregtek le az értékelő társaság előtt, mégsem örvendhetett sikerének hosszan, hiszen a mesterasszony felkelvén székéről erős szavakkal illette művének papírra rótt változatát (itt pediglen az ékesszólást voltak hivatottak értékelni), amelylyel újabb foltot ejtvén hősünk böcsületén, annak hátrányára kívánta indítani az értékelő mesterembereket.

A vég nem lepte meg sem hősünket, sem hősünk társait, kikkel ugyan versenyben, de közös megértésben viseltettek egymás iránt és egyaránt dühös érzetekkel a mesterasszonnyal szemben. Hősünk műve csúfos vereséget szenvedett, melybe a mesterasszony is belenyúlt szennyes kezeivel, mint kukta a húsos fazékba.

Ám a mesének még nincs vége, füleljetek rám, pulyák! Hősünk, kit igencsak rágott belül az igazságtalanság érzete, mint tölgyfaasztalt a szú, gondolt egy merészet, és amint a nap ismét magosra hágott égi trónustermének grádicsain, bocskorát kisuvickolva, tiszta inggel és tiszta szándéktól vezérelve bekopogtatott a mesterasszony ajtaján. Mihelyt az ajtót nyitott, s hellyel kínálta hősünket, hősünk ismét csak elővéve díszes beszédét, mely csak a mívesen faragott bothoz hasonlatos, megtudakolta a mesterasszonytól, ugyan nem érzi-é furcsának, és a szabályok lábbal tiprásának azt a vircsaftot, amellyel irányába viseltetett a próbatétel alatt.

A mesterasszony erre a beszédre még dölyfösebben, mint a múltkorában, kitátotta száját, mely akkorának tetszett, mint a Bécsi Kapu, s pocskondiák özönét eresztette hősünkre fogai kerítése mögül. Legelőször ismét eldicsekedett korábbi becstelen tettével, melylyel hősünket megfosztotta a pördöntő bíra állításának jussától, majdan nem átallotta hősünk munkáját - és majd hogy nem hősünket is - szinte a tehénlepényhez hasonlítani, végezetül pedig megfenyegeté hősünket avval, hogy ha a korábban elregélt becstelenséget másoknak is előadni merészeli, a tekintetes bíróság előtt is megesküszik ő arra, hogy márpedig olyat nem tett, sőt, hősünket citálná a bírák elé, miszerint rágalmazza őt. És ezt azután, hogy két ízben is előadta volt hősünknek a becstelenséget, melyet a szabályok nyakára való hágással tett!

Hősünket büszkesége arra késztette, hogy ekkor felálljon, és ott hagyja a mesterasszonyt, mint Szent Pál az oláhokat, saját levében főni. Írásban persze hogy nem merészelte ezután bevádolni a mesterasszonyt, hiszen egész élte és mesterségbeli előrejutása múlhatna egy ilyen hamis pörön! Ám ez a mese azóta is szájról-szájra jár, és hirdeti a mesterasszony hallatlan becstelenségét. Itt a vége, fuss el véle.

Ja, amúgy tavasszal írtam egy TDK-t. Innen letölthető.

Közgazdász-hallgatóként, Homár-olvasóként, valamint a Piaci Pendely című (bár egyelőre befuccsolni látszó) reklámfikázó blog társszerzőjeként sem tartom magam naiv fogyasztónak, ám néha azért bele tud szaladni a minta-homo-oeconomicus is olyasmibe, amit másoknak sem kíván. Na de hogy háromszor ugorjak fejest ugyanabba az emésztőgödörbe...? 

Pont ezért előrebocsátom, a következőekben nyilván én is hibás vagyok - de erről egy szó sem fog esni a továbbiakban.

Lusta egyetemista lévén gyakran rendelek ebédet a neten keresztül, ez viszont drágább, mintha leugranék a csarnokba egy kolbász-fröccs kombinációra. Így hát igyekszem nézni, hol van happy hour. Néhány hete így szúrtam ki a Pizza King nevű éttermet (nem, még nem linkelek, majd csak a sztori végén - más lesz akkor ráklikkolni, bizony). Egyszóval rendeltem egy brokkolikrémlevest és egy óvári szeletet. Meg is jött, a gondok ezután következtek. Az óvári szelet még csak-csak, ám a leves elfogyasztása közben olyan érzésem támadt, hogy a főnökség olcsón kapott valamikor egy konténernyi fokhagymát, s azt most valahogy fel kell használni, hogy ne rohadjon rájuk. Nem baj, gondoltam, végülis férfias gyomrom van, jöhet a rozsdás vasszög is akár szögesdróttal és zsilettpengével - elfogyasztottam. Az eredmény persze nem váratott sokáig magára, talán nem kell részleteznem.

Nem tanultam az esetből, egy hét múlva megint elcsábított a happy hour felirat, persze akkor már óvakodtam a brokkolikrémlevestől, és helyette minestronét rendeltem szicíliai spagettivel (gy. k. tonhal, tejszín, citrom). Utóbbi teljesen rendben is volt, sőt kimondottan ízlett, ellenben a leves íze finom harmóniát (mondhatnám, aranymetszést) teremtett a szemét és a romlott zöldség (ami, akárhogy is vesszük, szemét) között. Úgyhogy két kanál után ott is hagytam, ezúttal legalább orvosilag konkretizált eredménye nem lett a dolognak.

Ezek után persze sikerült megint rendelnem, méghozzá szicíliai spagettit, és gulyáslevest. A levest, gondoltam, már nem lehet elrontani. De sikerült, most valószínűleg Bélus, a kukta lökte meg a könyökével az őrölt köményes pikszist, amit a séf nem vett észre - mást nem tudok elképzelni, ami rossz az rossz, nem igaz, hogy nem vette észre senki (bár lehet, hogy már nem kéne meglepődnöm). A levest amúgy csak másodszorra sikerült kiszállítani, először rossz címre mentek ki, amelynek köszönhetően egy irodaház biztonsági főnöke hívogatott többször is. Mire ideértek (persze jelentős késéssel), a leves már kifolyt a dobozból, így csak a spagettit kaptam meg (720 Ft) - s a futár a lehető legtermészetesebb arckifejezéssel tette el 800 forintomat (egy szóval sem mondtam, hogy tartsa meg az aprót), s csak méltatlankodó reklamációm hatására sikerült 80 forintot visszaadni (nem garasoskodok persze, de akkor is). A levest kb egy óra múlva hozta ugyanaz a futár, megjegyezve, hogy félig az is kifolyt már, úgyhogy siessek vele, és egy "adj amennyit gondolsz, tökmindegy"-gyel zárta le a beszélgetést. 

Mondanom sem kell, a fent már ecsetelt okok miatt a leves a kukában végezte rövidesen, sajnos ekkorra azonban már a baj megtörtént: megettem a spagettit. Ugyanis ezek után olyan a gyógyszerreklámokban is sajnos ecsetelt betegség tört rám, ami szívósan ki is húzta egészen három napig, megfosztva a társasági élet egyes örömeitől. Csak hogy tisztázzuk: nem a hal és a citrom kombinációjára vagyok allergiás, az előző alkalommal semmi baj nem volt a kajával. Annál nagyobb gond, hogy most viszont igen. Ezek szerint ugyanis nem velem van a gond, hanem valahol velük.

Ja és hogy kikkel is? Velük. Azt tanácsolom, mindenki lője le az agyában a kis spórolós manót/rókát/stb. (kinek mije van), ha netán az olcsó árak miatt megkívánná az itt ajánlott dolgokat. Bojkottra fel!

...mármint az, hogy már csak egy vizsga, és átadhatom magam az imádott francia nyelvből való nyelvvizsgakészülésnek. De komolyan, örülök...

Addig is "csak" négy zenére futja, a következőkre:

Tracey Ullmann - Breakaway; Egy kis retró. Külön ajánlom a berendezés, a visszafogott smink és a mozgáskultúra alapos átvizsgálását. A fésűbeéneklés csúcs!

Debout sur le Zinc - Les mots d'amour; Franciául nem tudóknak is ajánlott. Sanzon + kis cigányzene, sajnos csak audio, aki megfejti, mit jelképez a képen az ülő srác, megjutalmazom.

A következő zene mintha csak az eddigiek ötvözete lenne, de nem találtam hozzá videót. Úgyhogy ITT meg lehet hallgatni. Louise Attaque - Amours. Kötelességem persze közölni, hogy 24 óra elteltével mindenki törölje, bármilyen jó :)

És végül: sok ilyen videó van a Youtube-on, és a legtöbbjük tucat. De azért néha ráakad az ember az ilyen szépségekre :)

Mára ennyi, bonne soirée!

Ma levizsgáztam vezszervből. Oppardon, igekötő nélkül: vizsgáztam. Erről elég ennyit tudni.

De ha már az igekötőknél tartunk, muszáj elmesélnem a múlt csütörtököt. Fogadok egy babakék lakókocsiban, hogy - hisz történik más falrengető dolog kis hazánkban - Te, aki a cikket olvasod, nem hallottál arról, hogy Budapesten járt Henriette Walter. Pedig a hölgy olyan remek előadást tartott a francia nyelv evolúciójáról a Francia Intézetben, hogy még a hozzám hasonló műkedvelő is olyan önfeledten lubickolt a franciásan könnyed előadásmódban, mint egy kisbaba a fröccsöntött teknőben.

Tudtátok-e például, hogy a gall törzsek nyelvében nem volt "p" hang, s ezért Milánó régi neve, a Mediolanum tulajdonképp "Medio Planum" azaz "a síkság közepe"? Vagy hogy a "captiare" szó francia közvetítéssel kétszer is átkerült az angolba (chase, illetve catch) s így némileg vicces, ha a közismert fordulatra (the chase is better than the catch) gondolunk? Vagy hogy a latin eredetű francia szavak többsége a mezőgazdasággal volt eredetileg kapcsolatos? Vagy hogy a színek többsége a germán nyelvekből került be a franciába (pl. blanc - a latinban két szó volt a fehérre; a törtfehér az album szóban, a világos fehér a kandidátus szóban él tovább)? Vagy hogy a marmelade - eredetileg portugál - szó a franciában bármilyen lekvárt, a portugálban birsalmalekvárt, az angolban pedig narancslekvárt jelent? Bár a narancslekvár a régi angol receptek szerint birsalmasajttal a legfinomabb...

Folytathatnám még, de így éjfél felé már nincs erőm leírni azt a mérhetetlen sok információt, amivel Mme Walter gazdagított minket (hozzátéve, hogy kiderült számomra, mi az a ch'ti, vagy megismerhettük a francia sms-nyelvet).

Annyi minden kavarog a fejemben, hogy jobb, ha gyorsan kilépek, mert vinni kell a számokat... legalábbis pénteken ezt vizsgálják drága egyetememen. Úgyhogy most neki is kezdek... Egy ilyen nehéz nap után, akár mondhatnám magamnak ha francia lennék és sms-t írnék: Andris, T1RO :)

Üdvözlet mindenkinek... Igen, lassan négy hónapja nem írtam. Az valószínűleg biztos, hogy nem most, a vizsgaidőszakban fogok belekezdeni abba, hogy bepótoljak mindent, tehát nem fogok bepótolni mindent. Lássuk, dióhéjban mi történt azóta: volt egy március 15., egy MSZP-kongresszus, egy SZDSZ-küldöttgyűlés, egy Fidesz-kongresszus, egy miniszterváltás; voltam Isztambulban, volt egy TDK-m csúnya véggel, volt egy rádió-születésnap (12.), megjött a nyár...

Ezeket majd szépen lassan, folyamatosan... Meg persze az aktuális dolgokat is, amennyire időm engedi.

Kezdetnek itt van az a szám, ami pár napja mindig elégedett mosolyt varázsol az arcomra. It's enchanting me, I could say...

Vincent Delerm - Fanny Ardant et moi

Ma megjelent előttem a turáni átok. A Kálvin téren történt a dolog. Akkor léptem rá a mozgólépcsőre, mikor megállt. Nem derült ki, hogy mi történt, megnyomta-e valaki a gombot, vagy csak másik mozgólépcsőt indítottak be, nem is érdekes. Én elindultam lefelé, minthogy siettem a vonathoz. Ám a legtöbb ember csak állt. Állt, és várta, hogy elinduljon a mozgólépcső. Pedig felteszem, mások is siettek, annál is inkább, mert ez délután öt körül történt, mikor a legtöbben munkából mennek hazafelé.

Hát kérem szépen - ilyenek vagyunk mi magyarok. Várjuk, hogy a seggünk alá toljanak mindent. Mozgólépcsőt. Meg gázárat, egészségügyet, oktatást.

És ezért hőbörög megint sokszáz idióta a Kossuth téren, miután a Fidesz ügyes képviselői lebontották a kordont. Így talán már a cím is érthető.

Most magyarázhatnám, hogy ez azért történt - szerintem - mert mint korábban vázoltam Orbán először ellehetetlenítette riválisait, most meg egy jó kis közös akcióval (mint valami vállalati kirándulás) összekovácsolja a recsegő-ropogó jobboldali egységet, ezzel is elterelve a figyelmet a rossz irányba térült pártpolitikai diskurzusról. De nem megyek ebbe bele.

Már csak azért sem, mert ha az egyik szemem nem sírna, akkor bizony nagyon nagyot nevetnék ezen. Ugyanis a képviselők ezzel még a leghalványabb kétséget is elmosták afelől, hogy bármiféle különbséget lehet tenni közöttük és a Kossuth téri tüntetők között. Persze én tudok különbséget tenni, de sokan nincsenek így ezzel. És nem is baj ez. Hadd csináljanak magukból bohócot.

Intermezzo: ma a Kossuth téren jártamban-keltemben arra lettem figyelmes, hogy a villamosmegállóban (ahova nem engedték a villamost az események miatt) egy csapat ember áll, és éppen a kurva anyjukba küldi a tér másik oldalán "tüntetőket". Hogy ti. ők dolgozni akarnak és sietnek.

És bezárul a kör a Kálvin térrel. Ez, kérem, a turáni átok maga. Milyen könnyű tovább lopni a napot, élni közpénzből (megkockáztatom: pártpénzből), és várni hogy a sült galamb majd arra repül. Kicsit túl is szaladtunk a mozgólépcsős eseten: itt egy rakás ember - szerencsére törpe minoritás, ahogy a néhai Antall József mondaná - megindul az álló mozgólépcsőn fölfelé - hogy aztán egy másik vigye őket, ki tudja, hova. Csak mozogni ne kelljen.

Én sem szeretem, ha kihúzzák a pénzt a zsebemből. És tisztában vagyok azzal is, hogy mit jelent az elkúrás. De ha kicsit mögé nézünk, ez a magunkkal szemben pofátlanul felelőtlen mentalitás - na ez az igazi elkúrás. "És különben nem csináltunk semmit tizenhét évig!" - mondhatnánk. Élünk kényelmesen, olyan helyen, ahol nem lehet. Mit jelentett a magyaroknak a demokrácia 1990-ben? Jólétet. Azt hitték, egyenlőségjelet tehetnek a kettő közé. A nagy baj az, hogy még mindig ezt hiszik, mert nem dörgölte még senki az arcukba az igazságot. Hát tessék, itt van a képünkbe - a képetekbe, mert én tudom - nem lehet.

Nem kell, hogy szeressék a megszorító kormányt. Nem kell, hogy az elkúró kormányt szeressék. Csak tessék szépen felébredni, körülnézni és tovább indulni a mozgólépcsőn, ha más nincs, gyalog.

És most mi jön? Nem tudom. Remélem, elsőként szélviharos és hideg napok.

Mármint nagy ütő, méghozzá olyan, akit nemigen lehet megállítani. Természetesen Roger Federerről van szó, aki olyan játszi könnyedséggel nyerte meg az Ausztrál Opent, hogy igazából észre sem vettük. A Eurosport az ő meccseit nem is nagyon közvetítette, mert hát ki nézne három szett alázást, ha izgalmas meccset is adnak? Aztán a döntő végén nagyon meglepődtünk, hogy szettet sem veszített Federer az egész torna alatt.

De vissza az elejére! Bár a világelsőből nem sokat láttunk, azért nem unatkoztunk. Elég, ha Hewitt első fordulós meccsére gondolunk, ami majdnem buktával végződött, és nagyon sajnáltam hogy nem, mert minden Ausztrál Openen van egy kéjes pillanatom, mikor Hewitt vert seregként vonul le a pályáról. Ilyenkor olyan ördögi mosollyal dörzsölgetem a kezem, mint Bayer Zsolt, ha Gyurcsány elvágódik a maratonon.

De a torna egyik legjobb meccse volt a Nadal – Kohlschreiber, és bár az én egyik kedvencemet izzasztotta a végtére is ismeretlen német, drukkoltam az öt szettért, hogy láthassak még szép teniszt, ahol Kohlschreiber végül is lábmunkával, Nadal saját fegyverével tudott sokáig ottmaradni a pályán. Később, a negyeddöntőben még Davigyenko is fantáziadúsan játszott, ami azért tőle nagy teljesítmény, más kérdés, hogy nem sokat ért vele.

Egyszóval, remek kis torna volt, a minőség kulcsa abban rejlett, ahogy Szabó Gábor igen találóan megfogalmazta (ritka alkalom), hogy a legjobbak benn maradtak sokáig, akik viszont kiestek, azok egy meccs erejéig úgy tudtak küzdeni, hogy adott pillanatban sok kérdést felvetettek.

Én pl. Safint is sajnáltam, mert láthattunk volna nagy küzdéseket. Amellett, hogy persze vicces és botrányos volt az a meccs, amelyen kiesett, 20 labdameneten belül 5 jó challenge-dzsel, és a vezetőbíró és őközte kialakult kis hadiállapottal, úgy tudta életben tartani a reményeit, hogy Roddick sokkal jobb volt nála.

Igaz, utána Roddick is megkapta az ő saját pofonját az elődöntőben. Szerintem általános vélemény volt, hogy ha valaki, akkor ő talán meg tudja verni Federert, vagy legalábbis megszorongatni. Hát kérem, kiderült, hogy erről szó sincs, sőt. Az egyébként magához képest remekül játszó Andyt Federer úgy verte el sima három szettben, olyan megalázóan és könnyedén, hogy Roddick csak bámult bambán, mint önkormányzati képviselő a tenderkiírásra. Mást nem is tehetett, mert ahogy Federer aznap teniszezett, az egy teljesen más dimenzió volt. Így ember nem tud játszani. És bár a döntőben már nem volt olyan parádés Gonzalez ellen, a chilei – aki búcsúztatta Blake-et, Hewittot, Nadalt, Haast –  is csak annyi pluszt tudott elérni, hogy talán 2-3 játékkal tovább tudott partner lenni Federernek.

Ha ez így folytatódik, idén a kérdés nem az lesz, ki tudja Federert megverni, hanem hogy szettet ki képes ellene nyerni. Tán a Roland Garroson Nadal megfoghatja? Én ebben bízom, de a mostani Open alapján erre egyre kevesebb esélyt látok. És ha ott nem, akkor sehol. Akkor meglesz a Grand Slam idén – és talán jövőre is.

Alberto Moraviáról már korábban is esett szó ezeken a lapokon, és most még fog is esni, abból az apropóból, hogy megint két könyvét elolvastam. Kezd komolyan megtetszeni Moravia stílusa, különösen az utóbbi két regény után. 

Szóval az első A Megalkuvó című, amelyről, ha 89 előtti kiadásban veszi meg valaki, nem szabad elhinni a kiadói fülszöveget, ugyanis egyáltalán nem arról szól, mint amit az akkori propaganda szellemében odaírtak, ti. hogy egy szegény fiú gátlástalan dúvaddá züllik a fasiszta Olaszországban.

Marcelloról nem könnyű eldönteni, hogy áldozat-e, de valószínűleg az. Ám nem koráé, hanem saját emberi gyarlóságáé. Egy fiú, aki gyerekkorában megijed saját ösztöneitől, s ezért mindenáron "normális" akar lenni. Konformista, ahogy a regény eredeti címe mondja. A fasizmus uniformizáló törekvéseinek megfelelően ezért titkosrendőr lesz, és egész életét a másokhoz való hasonlatosságnak szenteli. Így házasságát és nászútját is, amelyen egykori professzorát kell felkutatnia, és segítenie a titkosrendőröknek eltenni őt láb alól. A harmincas évek pezsgő Párizsában aztán Marcellot olyan hatások érik, amelyek a legkevésbé sem konformisták, megérinti többek közt a reménytelen szerelem is, és felteszi magának a kérdést: nem lehet-e hogy akkor vagyunk leginkább normálisak, ha saját magunkat adjuk? 

Marcello vívódik, de aztán a konformizmus útját választja, dühből, dacos kétségbeesésből. S amikor később kiderül, hogy egész küldetése hiábavaló volt, vállrándítással intézi el az egészet. A történet tragikumát ő már régen belátta, csak kilépni nem tud belőle.

Az Utószó fantasztikus feszültségekkel zárja le a regényt: a fasiszta rezsim - Marcello életének egyedüli kerete - megbukik. Marcello ezt is fesztelen beletörődéssel veszi tudomásul, csak egy megdöbbentő találkozás ébreszti rá, hogy a legfőbb ok, amiért konformista lett, valójában nem is létezik: egy gyilkosságot, amelyet egy másikkal akart lemosni a lelkiismeretéről, valójában el sem követett.

És itt már teljes az összeomlás: Marcello nemcsak arra jön rá, hogy hiábavaló a konformizmusa, hiszen ezt már rég tudja. Arra ébred rá, hogy nemcsak önmagát sodorta ezzel halálos veszélybe, hanem azokat is, akiket szeretett. Ezzel tesz pontot Moravia Marcello életére és a regény végére.

Az 1934 megint egy teljesen más kategóriába tartozó regény. Igazából meg sem lehet mondani, hogy miről szól. Lucio szemszögéből látjuk Capri szigetét, és idegesítően, komikusan entellektüel vágyát, a kétségbeesés állandósítását. Lucio azonban egyszerűen boldogtalan, hiszen mikor egy német tiszt felesége személyében megérinti a szerelem, alaposan átgondolja az egészet. Egy szót sem váltanak egymással, de hősünknek ez is elég, hogy a titokban egymásnak küldözgetett könyvekből, Kleist leveleiből, a félreérthetetlen utalásokból leszűrje: a romantikus, dekadens Beate közös öngyilkosságra készül vele, mint Kleist a szeretőjével. S míg Lucio az okokat kutatja, ami Beatét rávihette egy ilyen tervre, lassan elkezd bízni abban, hogy a közös gyönyör után, amelyet a terv szerint át fognak élni, Beate mégsem akar majd meghalni, hiszen Nietzsche szelleme is ott járkál közöttük, s harsogja örökké Lucio fülébe: "a gyönyör mindig élni vágy". 

Néhány groteszk jelenet után azonban Beate  elutazik Capriról. Lucio visszasüllyed a boldogtalanságba, egész addig, amíg meg nem jelenik Trude, Beate ikertestvére. Legalábbis így mutatkozik be. De ebben a bizonytalan, bármelyik pillanatban felfordítható világban már ez sem biztos. Trude olyan tökéletes ellentéte Beaténak, hogy Lucio megsejti: a két testvér egy és ugyanaz. De akkor melyik az amelyik nem létezik? Beate? Trude? És lehet-e mindkettőt szeretni egyszerre? A sziget kiszámíthatatlanul kanyargó örvényében néha feltűnik Sonia, a kiégett orosz terroristanő is, valamint alkalmazója, Shapiro úr, a múzeumtulajdonos, akik megkísérlik "helyre tenni" Lucio értékrendjét - hiába. 

A regény vége ugyanolyan groteszk és abszurd, mint az egész történet: semmire nem derül fény, sem arra, hogy Beate volt-e vagy Trude, sem arra, hogy mit miért tettek, sem arra, hogy Lucio vajon rájött-e hogyan fog élni ezután. Minden kérdés nyitva.

Moravia minden regényében egészen a legutolsó pillanatig nem engedi el az olvasó kezét. Sőt: szorítja, oda vezeti, ahova ő akarja. Itt mindennek aprólékosan helye van, semmit sem lehet máshogyan értelmezni, mint az író.

Ám abban a bizonyos utolsó pillanatban Moravia elengedi a kezünket. Az olvasó pedig nem tud mit kezdeni a hirtelen jött szabadsággal, és minden nyitva marad. Ez teszi nagyszerűvé ezt az olasz írót.  

A Magyar Nemzetnek ismét csak gratulálni tudok. A jobboldalon úgy látszik, szeretik kiugrasztgatni a nyuszit a bokorból. Csak aztán nehogy tökön lője magát a vadász. Titokzatos publicista, mi? Nem lepődnék meg, ha pár baloldali lap áldásos közreműködése következtében (a 168 Órában bízom leginkább) néhány nap múlva „kiderülne”, hogy fidesz.server.hu írta a cikket, és Rogán Antal irodájából faxolták. És, mivel kurvaországban élünk, nem is járnának messze az igazságtól, ez a legfájóbb a dologban.

Ám nézzük csak sorjában, mi történt.

Tavaly októberben a Fidesz nyert egyet. Nem kicsit, nagyot. Túl nagyot. Orbán természetesen elégedett volt, és itt meg is állhatott volna. De nem tette, mert a főnök urat kétfelől is szorongatták. Egyrészt szeretett volna még szörfölni egy kicsit a Kossuth téri bohócok által gerjesztett népharag hullámain, ezzel is „megvesztegethetetlen” természetét bizonyítva, másrészt nem felejthette el, hogy a választások után megerősödik egy csomó vidéki fideszes, akiket nem fenyíthet be adott esetben, mert erős helyi bázisuk van; na nem mintha nagyon sok ilyen lenne, és a többségük azoknak is buta, de azért több helyen gyűjtenek erőt Budapesten is és azon kívül is alapszervezetek által backupolt helyi Fidesz-cézárok. „Ha ők összefognak” – gondolta Orbán – „akkor baj van, mert hiába fektetjük le az alapszabályba, hogy Orbán Viktor a mi várunk és templomunk és egyébként is jogosult mindenkinek lekeverni egyet ha úgy gondolja, ha ezeket bántom, kapok egyet visszakézből, aztán lehet hogy az elnökség nem siet elkapni zuhanás közben”. A központosítás lyukaiból fakadó ilyetén problémával már október elején tisztában voltam, nem is lepett hát meg, hogy Orbán a második gócpontot úgy akarja leszerelni a Fideszben, hogy fából vaskarikát csinál: létrehoz egy egyeztető testületet, és kinevezi a Fideszt önkormányzati párttá (amiről aztán Pokorni ügyesen el is mondta, hogy önkormányzati pozícióban mennyivel jobb egy pártnak, mint országos hatalmi pozícióban – kár, hogy Gyurcsány nem hallotta, mert ezzel biztosan kiegyezne; bár inkább gyanítható, hogy itt a szőlő (narancs) savanyúságával vannak inkább gondok). De ez még mindig egy ügyes pártpolitikai húzás volt, megfejelve Kósa finom és nőies leszerelésével (amivel azért nem kellett oly sokat küszködnie, szerintem azon, hogy Kósából pártelnök lesz valaha is, együtt tudnának röhögni – kell a fenének a nagyobb korona a kisebb helyett, ha szarból kell kibányászni, mondhatná Kósa, és mennyire igaza lenne). Belső szempontból Orbánnak itt kellett volna megállnia, és akkor most nincsen Schmidt-cikk meg ez az egész balhé. Igen ám, csakhogy ekkor még a AHALNEAH volt (addig hőbörgünk amíg le nem esik a hó) – ha már MÚK-kal meg hasonló hülyeségekkel kommunikálnak ma a politikában (megjegyzem: Gyurcsánytól az utóbbi idők legótvarabb kommunikációs ötlete volt a MÚK-ra adott válasz, meg az is szégyen, hogy egyáltalán foglalkozott ezzel az egésszel). Szóval ott volt még a tömeg a Kossuth téren, nem lehetett azt mondani, hogy csókolom, menjenek haza mert szeretnék pártelnök maradni. Így hát jött az Astoria, amelyet akár úgy is értelmezhetünk, hogy megmozgatták kicsit az embereket, hadd levegőzzön szegény összepisilt Kossuth tér. Egyszóval elvitték (volna) őket onnan, mert ott már kínosak voltak. Orbán szerintem titkon remélte, hogy az Astoria után a tömeg szépen hazamegy, a Kossuth téren másnap meg legfeljebb Debil eredezteti Ádámot meg Évát a magyaroktól a Hír Tévének. Ebbe kavart bele Magyarország legalja, meg persze a rendőrök, akik elzavarták őket a Kossuth térről. Ebből nem lehetett már jól kijönni, de még itt is meg lehetett volna állni, persze nehezebb lett volna.

Amit viszont ezután tett Orbán, a legrosszabb, amit tehetett. A kivonulási hiszti, csakúgy, mint annakidején az újraszámlálási, nagyon vicces kudarcba fulladt, a fél ország a felpattanásokon-kirohanásokon röhögött, a másik felét pedig nagyon nem érdekelte ez az egész. Ezzel Orbán elment a végsőkig. Ám nemhogy népszerűségnövekedést nem ért el, de elégedetlenek voltak a teljesítményével (ha ezt lehet annak nevezni) párton belül meg kívül is. Jött az uborkaszezon, az ünnepek, és utána derült égből a villámcsapás.

No persze ez a megnevezés inkább gúnyos, hiszen erről szó sem volt. Már az ősz folyamán is voltak elég artikulált ellenvélemények a Fideszen belül, és lehetett olyan hangoskodást csapni, amilyet 2002-ben nem. Ami végtére is furcsa, mert 2002 őszén nem volt őszödi beszéd (Medgyessyre emlékezve nem is csoda), nem volt megszorító csomag, hanem a száznapos tébolyult pénzszórással az MSZP endorfinban fürdette éppen a tisztelt választók agyát, szóval a Fidesz rosszabb helyzetben volt, na. Csakhogy ez most már két bukta, amit nehéz megmagyarázni, ráadásul kiderült, hogy a nemzetieskedő gulyáskommunizmussal és a vezérkultusszal maximum mekkora tábort lehet összekaparni. És hát nem eleget. Pedig most már nem játszik a MIÉP sem, az MDF pedig szalon-protestpárttá vált, törzsbázis nélkül. Egyszóval sokan elkezdtek úgy gondolkodni, hogy a Viktort végre ki kéne paterolni innen, mert a befektetők egyszercsak megunják, és elkezdik behajtani a milliárdokat. Még a Hír TV házi Gyurcsókja, Csintalan műsorában is egyre több ellenvéleményt lehetett hallani. Érthető hát, hogy a fentebb vázoltak fényében valamit tenni kellett.

Orbán azonban legfőbb vetélytársát már a cikk megjelenése előtt kigolyózta, a kongresszuson. A jobboldali reformkörök pedig eddigre már annyira beleélték magukat a Fidesz és Kósa Lajos romantikus nászába, hogy hirtelenjében más ellenjelölt senkinek nem jutott az eszébe. Orbán nyeregben érezhette magát, hiszen Pokorni és Rogán parkolópályán vannak a kerületben, 2010 előtt kizárt, hogy felépítsenek egy bázist a hátuk mögé (bár Rogán nagyon nyomul). Orbánnal tehát nyerni nem lehet. De nélküle sem. Más meg nincs. Ki legyen a Fidesz elnöke? Pelczné? Úgy látszik, a kör bezárult.

Akkor mire volt jó ez az átlátszó és jellegzetesen „magyarnemzetes”, gusztustalan vádaskodás? Szerintem arra, hogy kompromittáljanak egy középtávon elképzelhető elképzelést, vagy elképzeléseket. Mert bár az biztos, hogy a tisztújítás csak jelképesen fog lezajlani a kongresszuson, és Orbán a helyén marad, 2010 még messze van. Bár szinte elképzelhetetlen, hogy gründolni lehetne egy ellen-Fideszt, ettől még meg lehet próbálni. Főleg úgy, hogy Orbán alól kihúzzák a széket és átküldik a szomszédba, a KDNP-be. Mehetne egyébként, hisz oda való. Ebben az esetben azonban keményen differenciálni kellene a jobboldalt, s akkor vége az „egy a tábor egy a zászló” elképzelésnek. S az is lehet, hogy egy nemzeti liberális Fidesz élén fel lehet futtatni valakit miniszterelnök-jelöltnek 2010-re, aki, ha nem is nyerne választásokat, a következő ciklusban eltűntetné Orbánt. Ennek a forgatókönyvnek egyre növekszik az esélye, ha Gyurcsány és a kormánya sikeresen tudják kommunikálni a reformokat tavasszal. Persze ezt Kóka Jánossal pl. nehéz (és ezekkel a sértődött, emelkedett békülési röpiratokkal is, amit Gyurcsány néha megereszt, teljesen feleslegesen és nevetségesen – teszem hozzá; gesztustételek helyett emészhetően le kéne nyomni az emberek torkán a reformterveket, lehetőleg úgy, hogy egészségeset büfizzenek utána, ha meg nem is köszönik – egyelőre ennek a közelében sem tartunk és akkor a reformok milyenségéről még nem is beszéltem, amint a korábbi elkúrásról sem). Szóval Orbán időt szeretne. Lehetőleg minél többet, de fokozatosan kell nyernie. Ha rásüti az áruló bélyegét a cikk által felvetett lehetőségekre, vagy a cikk által elindított polémiákban felmerülő ellenvéleményekre, akkor a helyén maradhat akár tovább is. És erre ez a kis színjáték remekül megfelel (még akkor is, ha pár hónapja Schmidt Máriát Orbán egy interjúban egyik fő bizalmasának nevezte).

Elsülhet ez persze másképpen is, de ez látszik a legvalószínűbbnek. Felmerült bennem egy olyan lehetőség is, hogy Orbánt felfelé buktatják meg, amolyan sámánnak, és operatív vezetőnek, miniszterelnök-jelöltnek valaki mást ültetnek a helyére. Ebbe talán még ő is belemenne szorongatott helyzetben, de ekkor pont az maradna el, ami a Fideszre a leginkább ráférne: a szellemi és személyi felfrissülés. Bár – úgy tűnik – ezt egyébként is megkísérlik elgáncsolni.

Függöny. Kezdődik a második felvonás.

PS: Igen, tudom, a stílus maga az ember. Éppen ezért szögezem le, hogy mint politológushallgató, cizelláltabban is el tudom ugyanezt mondani, csak akkor meg a kutyát sem érdekli.

De csak azért, mert ezúttal van is kit. A vizsgaidőszakra sok szót nem érdemes vesztegetni, úgy tűnik, kimásztam a gödörből, 4,33 – 3,59 – 3,50 – 3,25 után 4,25. Ráadásul néhol még vicces is volt a vizsgázgatás, többek közt Szávay tanár úrnál (BCE-sek ismerhetik), akinek úgy sikerült elmagyaráznom, hogy mi az a Norfolk-négyes, hogy én sem tudtam. No persze nem véletlenül rádiós az ember, ha tud dumálni, miért ne használja. Sorolhatnám még, a pánikszerűen megírt számviteltől a tökéletesre sikerült nemzetközi jogig vagy politikatörténetig, de nem teszem, mert a bejegyzés címéhez is alkalmazkodni kell.

Szóval, év elején szóltak, hogy ha Hámori Balázs az összehasonlító gazdaságtan felelőse, ne vegyem fel, mert abból jó nem sülhet ki. Példaként fülembe jutott egy olyan eset, amikor egy csajt, aki kettes helyett hármasért ment hozzá pontokat keresni a vizsgában, megbuktatott.

Nekem majdnem hasonló élményeim vannak. Első negyedéves: egyes. Második, amit nem ő javított: négyes. Megjegyzem, kb. ugyanannyit tanultam mindkettőre, ráadásul az utóbbi a bécsi út, a számvitel-vizsga és egyéb hasonlók környékén volt, tehát arra időm sem igazán volt. No, nem baj, gondolja ilyenkor az egyszeri diák, majd az összevonton. Itt már aztán tényleg a kisujjamban volt az anyag, hiszen nem először néztem át, erre mit ad Isten (azaz inkább a tanszékvezető úr)? Egy kegyelem-kettest. Először leesett a pulzusom, annyira elképedtem ezen, majd mikor reklamációkkal fordultam Hámorihoz, a következő válaszokat kaptam: „Hát ez jó amit ide írt, de úgy látom, nem nálunk tanulta, úgyhogy nem adok rá pontot.” Vagy: „Ez itt nem pontosan így van a könyvben, adhatnék rá pontot, de nem adok”.

Biztosan érezte már mindenki úgy, hogy úgy a fejébe tolul a vér egy ember láttán, hogy el kell szaladnia, ha nem akar nagyobb balhét. Én is ezt tettem, fogtam az indexet és köszönés nélkül kirohantam az ajtón, amit utána műveltem, azt már nem mesélem el, de lehet találgatni.

Az egyetem eddigi legviccesebb vállalkozása volt ezután direkt megbukni a javítón, hogy legalább az átlagot ne húzza le. Ennek a 4 kreditnek a hiányát kibírom. És szolgáljon ez intő jelül minden jövendő összhasos számára. Mert ugye az nem merült fel senkinek hogy minden tantárgyam meg tudtam tanulni 4-esre vagy 5-ösre, csak épp ezt az egyet nem sikerült? Hát ezért kiáltok „J’accuse”-t.

Alapvetően nem szeretem a háborús regényeket. Talán egy kivétel van – A 22-es csapdája – de csak azért, mert az vicces. Így hát összesen azért vettem a kezembe – némi kétkedéssel – Remarque könyvét, a „Nyugaton a helyzet változatlan”-t, mert sokat hallottam róla és mert egy délután alatt el lehet olvasni. Aztán kellemesen csalódtam, bár lehet, hogy ez a kifejezés nem ideillő.

A könyv hőse húszéves, pont ezért még közel is éreztem magamhoz, de a lényeg nem ez. Remarque nagyon találóan fogalmazza meg a mottóban: egy olyan nemzedékről szól a könyv, amelyet a háború szellemileg pusztított el, még ha a fegyverek meg is kímélték. Olyan emberekről, akik a világból csak a háborút látták. Akiket teljesen átalakított a túlélésért zajló mindennapi elkeseredett küzdelem, s ezért nem tudnak hinni már semmiben. Hogyan is hihetnének, ha mindaz, amit az emberiség eddig elért, nem volt képes arra, hogy megakadályozza a világégést? Mit ér az összes tudományos, művészeti, technikai vívmány, ha nem tett ezellen semmit? Hogyan lehet így tovább élni?

Remarque saját élményekből táplálkozik, bár ő túlélte a háborút, míg hőse, Paul, elesik a harctéren, egy olyan napon, mikor a hadijelentés csak annyit közölt: „nyugaton a helyzet változatlan”. Pault ekkor nem is érdekli már a halál, hiszen tudja, belül régen meghalt ő már, a hazatérésnek semmi értelme nem lenne.

És eközben persze arról is képet kapunk, hogy valójában mi is a háború, hogy mibe tudja sodorni a világot egy vén osztrák trotty és egy megalomániás porosz senkiházi, vagy éppen húsz évvel később egy szarházi osztrák káplár és egy kötöznivaló grúz parasztgyerek. És a maiakról még nem is beszéltem… pedig az üzenet ma is aktuális.

Sokat nem kommentelnék ezügyben, csak annyit, hogy Boldog Új Évet meg hasonló szokványos mindent (különösen vicces ez így, hogy január 28.-án írom pótlólag). Életem egyik legfajinabb szilveszterén vagyok túl, és újévi fogadalmakat nem teszek, mert hülyeség (az első dolog amit megfogadtam, hogy leülök másodikán blogolni, erre tessék).

Jellemző a mi kis társaságunkra, hogy míg a 2005-ös évet egy raktárban búcsúztattuk, most egy bútoráruház pincéjében harsogtuk a Himnuszt éjfélkor, méghozzá jó sokan, pontos számot tippelni sem merek.

Hazafelé belebotlottam (szó szerint) egy úriemberbe az utcánkban. Fel volt öltözve, ápoltan nézett ki, jól szituáltnak tűnt és jólfésültnek tűnt. Egyetlen probléma volt vele: vízszintesben tartózkodott, az utcakövön.

Miután kb. annyit értem el a keltési kísérlettel mint székházvédő a vízágyúval, kihívtam a mentőket. Nem tudom, mi lett az úrral, miután bevitték, de a mentősök elég vicces kedvükben voltak (vagy éppen hogy nem abban, ezt nem tudtam megállapítani), szóval csak drukkolni tudok.

Az este folyamán sok fogyott megint nagyapám csodájából, a limerickes diós ágyaspálinkából, aminek azért ideírom a receptjét, ha legközelebb valaki rákérdez, megadom a linket és szevasz. Szóval kell fogni egy demizsont és egy adag pálinkát. A demizson aljára kettévagdosott és kiszárítot zöld diót kell rakni, literenként kb 20-25 felet. A patikában lehet kapni kámosgyökeret, fogalmam sincsen, mi ez, de állítólag kell bele egy csipet. Ahogyan egy kevés kinin is, tényleg csak az íze kedvéért, mondjuk 5 literhez kell egy késhegynyi. Kétliterenként egy narancs teljes héja lehántva, egy marék szegfűszeg és 5 literhez egy zacskó fahéj. Ezt mind dúrjuk bele a demizson aljába, ez lesz az ágy. Erre fekszik rá a pálinka, azazhogy fektetjük. Ha megvolt, három-négy hétig kell így pihennie, s utána le lehet szűrni. Ízlés szerint cukrot is lehet bele tenni, de szerintem elrontja. Szóval íme. Mindenki csinálhat otthon, de az igazi azért mégis a ceglédi, nagyapám-féle.