Nem akarok én senkit megbántani, pláne nem Mester Tamást, akit zeneileg igen tisztelek, de most akkor vagy Magyarország nem elég érett még hozzá, vagy ő mérte fel rosszul a helyzetet, mint Philip a tömeget. Gyanítom, hogy mindkettő. Ami ugyanis szervezés címén a Körcsarnokban volt csütörtökön, azon Havas Henrik elégedetten dörzsölné a kezét és tahó vidéki művházat kiáltana, ezúttal teljes joggal.

Még egyszer leszögezném: a zenével és magával Tamással nincsen semmi gond (azaz valami azért mégis, de arra rögvest visszatérek). Ami a zenén kívül volt, az viszont katasztrófa. Bemegyek az ajtón: egyből a ruhatárhoz megyek, azaz mennék, ha nem lenne tömeg, de ez persze természetes; az viszont már nem, hogy tíz perc lökdösődés után, mikor is odaállok a pulthoz, a ruhatáros néni (bácsi?) elküld a halál kelevényes f*szára, és megmutatja a sor (!) végét. „A sor” egy kilométer hosszan kanyargó valami, olyan görbe, amit még maga Gyurcsók József sem tudna kiigazítani 400 forint plusz áfáért. Meg hát egyáltalán: sor? Rockkoncerten? A ruhatárnál? Hol vagyunk, a Carnegie Hall-ban? Ez annyira letaglóz, hogy a gomba módjára szaporodó celebek között észre sem veszem Roniékat, akik szintén Ceglédről (na jó, a környékről) jöttek. Miután szerencsésen egymásra találtunk, és végigkanyarogtuk a szerpentint, letettük a kabátokat, nincs más hátra, minthogy bemenjünk a kb. a ceglédi sportcsarnokkal megegyező méretű koncertterembe. Kezd gyanús lenni, hogy túl sok a közepesen híres magyar celeb. Többek közt ide sorolnám Juga Veronikát, Winklert (őket így édes kettesben), Kozmix Lalát, Bochkor Gábort (bár őt csak egy pillanatra láttam, szóval nem biztos hogy ő volt, igazából bármelyik ráncos digó playboy lehetett). Meg persze a zenészeket, a Hooligans és a Supernem tagjait, akiket csak azért veszek külön mert majd mindjárt kiderül hogy miért. Rajtuk kívül is vannak persze még a nézőtéren ismertebb arcok, de az egyik felére már nem emlékszem, a másikat meg nem is érdemes megjegyezni. Egyszóval arra gyanakszunk, hogy eljött egy csomó tiszteletjegyes, akinek a régi jó haverság emlékére a szervezők a kezükbe nyomtak egy-egy jegyet hogy ugyan hirdessék már a koncertet, elvégre ezt a szegény fiatalembert senki nem ismeri Magyarországon, legfeljebb a Mester és Tanítványai érából, csak az már régen volt. Ja és az Altass El-t, de az pedig Császár Elődnek köszönhetően lett nagy zene, bármennyire is fáj ezt leírni.

Ha így is volt, a hatást nem igazán látjuk. Lézengenek ugyan egy páran, de azért jópár gombostűt le lehetne ejteni… őszintén szólva egy pedálos Singer varrógépet is, ha már itt tartunk. Elöl persze a kemény mag, ők azok, akik tudják is, hova jöttek. Oldalt az ülőhelyeknél leginkább el vannak varázsolva az emberek, na nem jó értelemben persze, kivéve egy úriembert fent a bal oldalon, aki az egész koncertet extázisban vonaglotta végig. Persze ennek több magyarázata is lehet, de most ezt nem firtatom.

Itt még csak a kínos foghíjak látszanak, de a koncert jól indul, a Szabadíts Fel szól először, amit persze mindenki tud, mert azért ezt is játszották a rádiók, és nem is volt oly régen. Ami ezután következik, az viszont kissé kínos: jönnek a régebbi felvételek, és a legújabbak. Tehát azok, amiket MÁR és amiket MÉG senki nem ismer. A senki talán durva szó, de a tény attól még tény marad.

Biztos sokan voltak már úgy, hogy színházban elvesztették a fonalat mondjuk a Hamlet-nagymonológnál; nem szégyen az, első hallásra nekem sem ment (jó, hát 8 évesen…)  - persze nyugodtan be lehet helyettesíteni bármi mást: értekezletet, operát, egyetemi előadást, stb.. A lényeg az, hogy ilyenkor az ember általában ideges lesz és még jobban koncentrál a semmire, mert tudja, hogy vissza már úgysem tud zökkenni, de legalább tűnjön már úgy, ha ott ül.

Nos itt a közönség nagy része egészen pontosan így érzett, főleg azok alatt a számok alatt, amiket Tamás angolul énekelt. Brávó. (Ez mondjuk azért kétfelé minősít).

A koncert közepét a celebek színpadra lépése oldja meg, elsőként Somló Tamás, akinek színpadi mozgását látva őszintén megsajnáltam Südi Iringót. Hogy öregember nem vénember? Dehogynem. Persze énekelni legalább tud.

Ezután pedig jönnek a gitárosok: a Hooligansből, a Supernemből, a Back II Blackből. Mi tagadás, a koncertnek itt volt a csúcspontja. Láttunk egy rakat zenészt, akik imádják, amit csinálnak, és szeretnek együtt zenélni. Ez jó. Csak akkor minek kellett az a negyven perc előtte?

A hangulat talán még egy kicsit fokozódik, mikor megjelenik Shane 54, és Tamással közösen előadják az Altass El-t. A dolog akkor kezd lejtmenetbe kerülni, mikor Előd is énekelni szeretne, méghozzá igen erőszakosan. Ezenkívül kínos és rossz nézni hogyan nyomul. Na nem a közönségnél, hanem Mester Tamásnál.

A koncert innentől ismét elindul lefelé. Tamással továbbra sincs gond, egy kedves, szerény srác, aki nagyon jól tud zenélni, legalábbis ez jön le. De sajnos a slágerek fogyóban, a közönség szintúgy, ezért kénytelen a jól bevált dallamokhoz nyúlni. Csakhogy: az, hogy egy ismert és sikeres zenekar slágerszámát eljátsszuk, egy koncerten maximum egyszer megy el. Akkor is jobban jön ki belőle a zenész, ha a közönség nem arra tombol a legjobban. Tamásnak kettőből nulla. Kétszer-háromszor is hozzányúl más együttesekhez, zenészekhez (Lenny Kravitz, U2…), és bizony a közönség erre élvez. Érthető, a magyarok ezt ismerik.

Ráadásul különösen zavarbaejtő az, hogy a számok után Tamás adrenalinban úszva kiáll a színpad szélére, és elénekli a refrént accapellában még egyszer, s mikor a közönség erre zavartan hallgat, még egyszer megpróbálja. Tiszta Király Linda (csak nem olyan irritáló).

A slusszpoént a végére hagytam (és ő is): az egész koncerten vártam az új számát a „Szeretlek Valamiért” címűt, de nem volt. Pedig ha valamit, akkor azt még tán a sok átlagpógár is ismeri, mert játsszák a rádiók, meg nem külföldiű’ van. De nem jön. És akkor egy egészen elképesztő dolog történt. Tamás kb. ugyanolyan rosszul mérte fel a helyzetet, mint Ceausescu 89-ben. A koncertnek vége, a közönség fele elpárolgott, a másik fele a perceket számolta, és ő azt hitte, hogy csinálhat egy színpadias levonulást-visszatérést. Aztán miután lement, és nem harsant fel a „We want Tamás”, de még életerős taps sem, visszarongyolt a színpadra, és a közben már távozó és idegesen köhögő közönségnek még eljátszotta az új slágert. Gratulálok hozzá. Értesítsük a Guinness-bizottságot ezügyben: az első zenekar, aki saját maga levezető produkciója is volt. Mert hogy máshogy ez az este nem fog bekerülni az emberiség emlékezetébe, az is biztos.

Én drukkolok Mester Tamásnak, mert jó zenész. De a magyar könnyűzenei ízlés posványos állóvizébe nem lehet csak úgy fejest ugrani. Ezt még szokni kell. 

Elsőként Türkménbasi, akit - szerintem - senkinek nem kell bemutatni, ha mégis, akkor tessék informálódni róla itt, itt, vagy itt. Ezek a sztorik olyan hihetetlenek, hogy sokan el sem hiszik, csak kitalációnak tartják-tartották az egész Nyijazov-uralomról szóló legendáriumot, mondván, hogy nem lehet egy népet ennyire megalázni. De sajnos igen, és most nem is egyértelmű, hogy a türkmén nép hogyan jár ezzel a hatalmi vákuummal. Az utódot ugyanis csak februárban választják meg, és tekintve, hogy az ország úszik az olajban, a fazék körül ott sertepertél majd Putyin és Bush is, minden bizonnyal. 

Még fontosabb azonban, ha eltekintünk a várható hatalmi harcoktól, az, hogy a türkmének mit kezdenek majd Türkménbasi emlékével. Hová teszik ezt az egészen elképesztő zsarnokot? Egyáltalán: Hruscsovot kap Türkmenisztán, Németh Miklóst, Walesát, vagy horribile dictu egy Kim Dzsong Ilt? Nagyon nem mindegy. Mint ahogyan az sem, átváltoztatható-e az agymosás következtében létrejött parokiális-uralkodói politikai kultúra - ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről egy olyan ország esetében, mint Türkmenisztán. Felemás módon az öregeké lesz a főszerep, hiszen ők még nem Türkménbasi rendszerében szocializálódtak. Az eredményre - legalábbis annak első jelére - februárig biztosan várni kell.

Aztán itt van Szaddam. Megmondom őszintén, meglepett, hogy végülis kivégzik. Persze nem azért, mert az EU megkérte Amerikát (és rajta keresztül az iraki bábbíróságot), hogy ne tegyék, hanem mert ez egy újabb elhibázott lépés. George Bush valószínűleg az időközi választásokon megtépázott babérkoszorújának a leveleit akarja ezzel összekapirgálni, hiszen jelképes értéke van (lesz) ennek a kivégzésnek, ám az egész mögül feljsejlik az is, hogy az USA nagyon szeretne már kivonulni Irakból, mert nem működik az az elhibázott kísérlet, amiről egyébként, ha jól emlékszem, a korábbiakban írtam, de meg nem tudom mondani, mikor és hol.

Az eredmény: néhány százalékpont emelkedés a népszerűségi listán (ha jól kommunikálják - ez persze kérdéses), és kiszámíthatatlan következmények Irakban. Ne feledjük, a zászló nem vész el attól, hogy a tábornok meghal, a terrorizmus olyan, mint a hidra: ha levágjuk a fejét, rögtön két másik nő helyette. Ha Szaddamot, a szunnita terroristák többé-kevésbé emblematikus hősét megölik, rögtön két másik vezér fog felbukkanni. Gratulálok, Amerika...

P.S.: A kettő zsarnok igazából három: december 10.-én halt meg ugyanis Pinochet. De őt azért nem vettem ide, mert a chilei üdvrivalgáson kívül nagy hatása nincsen, nem volt már. Sem a világ dolgaira, sem a chileiek életére. 

Ahelyett, hogy a Karácsonyról (és az elfogyasztott 1967-es Szamorodniról) írnék (bár ez utóbbi megérdemelne egy külön bejegyzést) írnék, ide ömlesztek egy kis ajánlót, mert már régen volt, azokból a zenékből, filmekből és könyvekből, amelyeket mostanában láttam, hallottam, olvastam.

Filmből igazából csak egyet tudok ajánlani, a Les yeux sans visage című 1959-es francia thrillert. Én eredetiben néztem meg, de lefogadom, hogy van belőle szinkronos is. Az alapsztori egész jó, sőt még egy kis izgalom is van benne, de azért inkább nevettem rajta. Főleg a rendkívül idegesítő zenét érdemes figyelni, illetve a speciálisabb trükkök (vér, arcbőr hiánya, stb) megoldásait.

A film ráadásul állítólag klasszikus darab a thrillerkedvelők körében.

Jöjjenek a könyvek. Először is Ionesco - A kopasz énekesnő c. drámáját ajánlanám, az élet minden területére alkalmazható epés bölcsességeivel, bár ezt színházban érdemesebb megnézni, mint elolvasni, de úgy sem rossz. Nem is mondok róla többet (egy nyelvtankönyvből íródott egyébként), hanem idézek inkább:

MRS MARTIN: Inkább lássak mezőn madarat, mint zoknit talicskában!

MR. SMITH: Jobb egy tatár a batárban mint egy madár a határban.

MR. MARTIN: Az angol ember háza a vára.

MRS. SMITH: Nem tudok olyan jól spanyolul, hogy megértsenek. 

MRS MARTIN: El a kezekkel!

MRS SMITH: Fel a kezekkel!

MR. SMITH: Le a legyekkel, légy a gyerekkel!

MRS. MARTIN: Elegyednek a legyek

MRS. SMITH: Keverednek az elegyek

MR. MARTIN: Légy a legyezőm, légy a legyezőm!

MR. SMITH: Ellegyintett legyesek!

MRS. MARTIN: Elég, egyszeregy! 

 
Idézgethetném még naphosszat, de inkább nem. :)

Jöjjön a következő!

Alberto Moraviától eddig egy regényt, a Megvetést olvastam.  Most túl vagyok egy novelláskötetén is, a Római Történeteken. És meg kell mondjam, nem a regény, hanem a novellák miatt érzem most úgy, hogy nekem kell még ettől az írótól olvasni. 

Moravia hősei között szinte egyetlen jóérzésű, jóindulatú, optimista ember sincs. Mindenkinek van valami kis stiklije, ami aztán egy döntő pillanatban a bukását okozza. A tökéletlenség erősebb a tökéletességnél, a hibák az erényeknél: ezt sugallja Moravia gyakran a férfi-nő kapcsolat halálraítéltségén, és jelen esetben római kisemberek sorsán keresztül.

Ha ki kéne emelnem novellákat a kötetből, akkor talán a következők lennének: a gyengébb jellemű férfi lelki rabszolgává válásáról szóló "A Pótfigura", a végletes megelégedetlenségről szóló "Az Ügynök", a nyomorban megkeseredő emberekről szóló "Romulus és Remus", és talán a legjobb, az öregség mindent felemésztő félelméről szóló "A Vén Bolond". Ajánlom elolvasásra!

Én mindenesetre megrendeltem még jópár Moravia könyvet.

Zene: az új zenék közül a köüvetkezőket ajánlanám a közönség figyelmébe:

Christina Aguilera - Hurt; gyönyörűszép zongorás lassú szám, na most már tényleg lehet nagy énekesnő Christinából.

Bikini - Angyali Üdvözlet; először nem tetszett, de a refrén nagyon jó

Lupe Fiasco - Daydream; az egyik legfülbemászóbb a mostani dalok közül - amúgy Gnarls Barkley-szerű

Keresztes Ildikó - Boldogság gyere haza; az örök emlékű Cserháti Zsuzsa dala... méltó feldolgozásban

Ame - Rej; a trance-rajongóknak... egy új budapesti klub úgymond "hivatalos zenéje"

Beyoncé - Irreplaceable; sokkal jobb, mint a művésznő bármely eddigi zenéje, csak az a kár, hogy meg lehet unni még ezt is, ha sokat hallgatja az ember

Ákos - Adj hitet; Ákossal úgy vagyok, mint Pataki Attilával: az embert utálom, de néha csinálnak jó zenét. Ákosnál ez most bejött. 

Bizony, nem volt elég a konferencia! Szűk két hét múlva miskolci "barátaink" újból hallattak magukról. Két esetből azt hiszem, már lehet absztrahálni, szóval megmondhatom, hogy nagyon nem szimpatikusak nekem ezek a miskolci politológusok, és most még finom voltam és nőies, mint Lendvai Ildikó, ha kormánytaghoz intéz interpellációt.

Szóval a Magyar Politikatudományi Társaság rendes éves közgyűlése volt a színtér, amely egyben a háromévente esedékes tisztújító gyűlés is volt idén. Gyk elmondom, hogy itt az elnököt, az elnökséget és a főtitkárt választják meg a tagok, előzetesen felkért jelöltek közül, és mivel ez egy tudományos társaság, a választás jó esetben tudományos teljesítménye, elismertsége alapján esik erre vagy arra. Mondom, jó esetben, mert miskolci barátaink erre most megpróbáltak rácáfolni.

Nevezetesen egy fiatal, de szakmai körökben tökismeretlen politológus főtitkárrá jelölésével. Ami persze elsőre nem baj, mert hiszen miért is ne jelöltethetné magát bárki, legfeljebb nem választják meg. A gond az volt, hogy Krizmanits úr tett róla (legalábbis ő így hitte), hogy ne így legyen. Nevezetesen beléptetett és lehozatott egy jó csomó miskolci hallgatót, valamint szórólapokat a fényképével (!), és kortesbeszédet akart tartatni, amiből hatalmas vita keveredett, Körösényi elnök úr egyébként jogos felháborodásával összekötve. Mert ugye ne keverjük össze a szezont a fazonnal, ez nem egy pozíció, nem egy kapcsolati tőke, hanem egy (megtisztelő) feladat. Ahol tényleg nincs helyük az ilyeneknek mint Krizmanits.

A szavazás után tehát nem igazán lehetett tudni, mi lesz ennek a következménye, így kissé ideges hangulatban telt az ebédszünet, de végül győzött az igazság :) , és a miskolciak meggyőző vereséget szenvedtek, csak Fricz Tamás jutott be az elnökségbe, de ő még mindig jobb, mint Simon János (valamit valamiért, ugye...). Krizmanits úr pedig - úgy gondolom - ezek után egy időre eláshatja magát.

Áttérve a szakmai részre: az előadások három óra alatt több szakmai pluszt adtak mint az egész december elejei konferencia együttvéve.

Elsőként Szabó Márton, az idei Bibó-díjas előadását hallgattuk meg "Ellenfél és ellenség a politikában" címmel, ahol a professzor úr röviden bevezetett minket a diszkurzív politikatudománynak a magyar politikai szembenállással kapcsolatos kutatási területébe, és rámutatott azokra az okokra és tevékenységekre, amelyek a politikai ellenségkép kreálásához kapcsolhatók.

A szavazás után következett a "Forró Ősz" c. vitasorozat, három előadóval. Elsőként az eseményeknek az alkotmányos válság - pénzügyi válság - politikai válság - morális válság négyszögében való elhelyezéséről hallhattunk egy pár szót (amelynek végével - a morális válság értelmezésével - mélyen nem értettem egyet, a többi rendben volt), majd G. Fodor Gábor előadása következett az esztétikus politizálás Burke-i értelmezéséből kiindulva a reprezentáció mai értelmezésének problémáit és azok megoldásait keresve, tehát politikai filozófiai oldalról boncolgatva a XXI. század egyik - egyébként világméretűen nagy - problémáját, a reprezentációnak a reprezentáltakhoz való kapcsolódását; végül a válság jogszociológiai oldalát ismerhettük meg egy - sajnos a nevére nem emlékszem - jogász-szociológus előadásában. Mindezek után pedig érdekes vita alakult ki a résztvevők között a történelmi hullámokról és '56 értelmezésének problémáiról.

Mindezeket összevetve azt tudom mondani, hogy egy szellemileg felfrissítő élmény volt ez az egész (pláne a vizsgaidőszak közepén) - és hogy a miskolci szervezésű dolgoktól a jövőben tartózkodom. :) 

És íme a második bécsi bejegyzés. Na jó, nem gyalázom meg ezt a szép várost azzal, hogy hozzá kötöm, mondjuk úgy, hogy ez már a hazafelé úthoz kapcsolódik.

Mint ismeretes, szervezett út volt, a K-Travel iroda szervezésében (vagy nem is tudom minek nevezzem). Ezzel nem is volt baj, tulajdonképp az egész miskulanciát az idióta sofőrnek köszönhetjük, na de hát őt valaki azért alkalmazta is.

Hogy mi is történt? Hazafelé jövünk egy Renault kisbuszban Bécsből, a már említett hatan, plusz két lány, plusz sofőr. A fedélzeti kompjúter jelezte, kb 90 kilóméterrel pest előtt, hogy már csak 50 kilóméterre elegendő dízel van a tankban. Ezt Cojó több ízben meg is említette neki, azzal a felvetéssel, hogy talán álljunk meg tankolni, mire a sofőr mindig a rövid és frappáns "á, kibírja az még pestig" mondattal válaszolt.

Nem bírta ki.

A dolog ráadásul veszélyes volt, mert épp egy kamiont előztünk, mikor elfogyott az üzemanyag és a kocsi elkezdett rángatni. Egy szó mint száz, simán kivasalhattak volna minket, ráadásul nekem már volt is ilyen emlékem, lásd ukrán út.

Mindezekután leállás a leállósávba, és tanakodás. Elakadásjelző a kocsiban nincs, se vontatókötél, se benzincső, a sofőrnek pedig egy épkézláb ötlete nincs. És innentől jó hír se hagyja el a száját, a "baj" szó minden mondatában ott van.

Integetünk, de hát ki állna meg éjszaka autópályán? Végül akad egy úriember, aki felajánlja, hogy megpróbál minket elhúzni (már az elején látom, hogy hamvába holt  vállalkozás). Igen ám, csakhogy a vontatókötelet nem lehet hova akasztani. Elmés sofőrünk így ráköti a generátorra. Ami aztán 500 méter vontatás után le is szakad, az olajcsővel együtt.

Ekkor előáll az a helyzet, hogy ha lenne dízelünk se tudnánk már mit kezdeni az autóval. 20 kilóméterre vagyunk Budapesttől. Miközben a sofőr egy másik sofőrrel telefonál, és összesen annyit intéz, hogy felvesz a másik faszi minket, ha arra jár (akkor indult Bécsből), az úriember, aki megállt, felajánlja, hogy ha már segíteni nem tud, elvisz két embert, annyi még elfér a kocsiban.

A két lány így el is indul vele, a mi társaságunk pedig marad. A sofőrnek ismét ragyogó ötlete támad: guruljunk! Úgyis lejtőn vagyunk, igaz, nem Budapestig, de majd csak elgurulunk a leállósávban valameddig. El is kezdünk gurulni, fék ugyan nem nagyon van (olaj elfolyt, ugye...), ezért egyre gyorsabban megyünk. Igen ám, de kb egy kilóméter múltán az M1-es találkozik az M0-sal, szóval ideje lenne megállni. Kicsivel a bekötő előtt sikerül is. Itt pedig ismét elölről kezdődik az, amit néhány száz méterrel feljebb csináltunk, nevezetesen az integetés.

Furcsábbnál furcsább alakok állnak meg, egy csapat olasz, több autóval, akikkel Rudinak "nincs kedve" beszélni, aztán egy török sofőr, aki csak magyarul ért, de ő sem tud segíteni, stb.

Telefonálunk hát egyik haverunknak, Petinek, hogy ugorjon már ki értünk Törökbálintról. Amit ő meg is ígér, de ez nyilván neki is időbe telik. Ráadásul mi hatan vagyunk, ő meg max 4 embert tud elvinni.

A helyzetet végül az az úriember oldja meg, aki először megállt, aki a két  lányt már hazavitte, és aki most önszántából fut még egy kört - újabb négy emberrel, velünk. Mindezt grátisz, szóval le a kalappal az ilyen ember előtt.

Közben Peti is befut, és viszi a maradék két embert. A sofőr meg majd hazajut ahogy tud. Állítólag érte is jöttek. De ez kit érdekel?

Ma délelőtt telefonált a szervező srác, hogy ha akkor őt hívjuk fel, ezt nem kell végigcsinálni, mert tudott volna buszt küldeni. És ezt nekem miből kellett volna tudnom, mikor a sofőr állítólag mindenkit felhívott? Lényeg az, felelte ő, hogy így már nehéz lesz megoldani, de majd beszél a fuvarozókkal. El is várom, mondtam. Ez volt tehát ma. Ha karácsonyig nem történik semmi, magam lépek akcióba... 

Na persze nem Brad Silberlingtől lopok, de Bécs ilyenkor tényleg olyasmi. Hogy miért kell két bejegyzés erről, az majd a későbbiekben kiderül. Először lássuk tehát a pozitív oldalát.

Péntek este hat vállalkozó szellemű fiatal - pontosabban a hatból három - megfőzött öt liter forralt bort, amiből reggel hétre három és fél maradt, hogy hova tűnt a többi az rejtély (de komolyan, most nem viccelek). A maradék is csak Pest határáig tartott, hiszen a reggel hideg volt, a hangulat pedig jó. Uccu neki Bécsnek tehát, hatan + két ismeretlen lány + a sofőr (grrr... róla majd a második bejegyzésben). 

Érkezés Bécsbe kb. délelőtt fél 11-kor. Leparkolunk a Parlamenttel szemben, majd mi hatan elindulunk a Mariahilferstraßén. Mielőtt elterpeszkednénk egy igazi "bécsi kávézóban", Szityunak sikerül megvásárolnia Közép-Európa talán legrondább mikulássapkáját, amiért nem átall 2 eurót kiadni (hozzátartozik mondjuk, hogy ez nem olyan sok, tekintve, hogy a foralt bor 3 euróba kerül).

Egyszóval: egy puccos, de nem túl drága bécsi kávézóban indítjuk a napot, én személy szerint egy Wiener Einspännerrel, illetve egy Le Monde-dal meg egy havannai szivarral. Egészen úri fiúknak néznénk ki, ha nem lennének a ronda hátizsákok (meg Sas néhány megjegyzése, amelyből kiderül, Sárándon nem nagyon kultiválják Picasso művészetét - még szerencse hogy a szomszéd asztaloknál nem értik). Miután ez megvolt, vissza a Hofburghoz a kis utcákon, közben ingyen Kräuterlikör meg almabor az utcai árusoktól (csalódniuk kell - nem veszünk semmit). És ekkor a nap első bécsi forralt bora a Rathausplatzon. Körülnézünk, de nem maradunk sokáig, hiszen már fél 2 van, és még annyi minden látnivaló - ehhez mondjuk én nem ragaszkodom, hiszen ezerszer láttam mindet.

Ezt persze hangoztatom is, és rögtön egy parádés cáfolat is következik, mikor a Stephansdom helyett a Votivkirchéhez vezetem a csapatot. De nem bánjuk meg, hiszen egy egészen sajátos emlékmű áll a templom előtt: az új 10 EU-tag tiszteletére egy kerekasztal, körülötte székek, a csatlakozók nevével és zászlajával, mindez márványból. Rögtön tülekedés a magyar helyért, végül, azt hiszem, nekem Észtország jut. Mindegy, rokonok ők is.

Innenről azonban már tényleg a belvárosba vezet az út, ha nem is rögtön a Stephansdomhoz. Tudni kell, hogy Bécs minden pontján ilyenkor helyi adventi vásár van (a nagy persze a Rathausplatzon). Nekünk mindenhol venni kell valamit, legyen szó forralt borról, puncsról, vagy az igen finom Kartoffelpufferről.

Végül is sikerül eljutni a Kohlmarktra, itt üti meg az embert először az a felismerés, hogy Bécsben ilyenkor ezalatt a pár hét alatt annyi turista fordul meg valószínűleg, amennyi Budapesten egész évben. Hatalmas a tömeg. Itt szétválik a társaság, mindenki meg a maga útján, először fiúk-lányok törésvonal mentén (5-1). Mi először a Stephansplatzra megyünk, ahol szobornak öltözött emberek álldogálnak. Rövid vita arról, vajon mi lenne, ha elkezdenénk feléjük szaladni. Aztán ki is próbáljuk: semmi. Van egy madárhangokat utánzó férfi is (vagy nő? ez nem derül ki).

A dóm megtekintése után bevesszük magunkat a környék könyvesboltjaiba, ahol meglepően sok magyar író műve is megtalálható, Máraitól Závadáig. Cojó vesz egy Hemingwayt, németül (ezt én nem igazán értem), Rudi pedig mániákusan gazdaságpolitikai szakkönyveket keres (ezt sem).

Ezután már többfelé szakadunk, én Szityuval pl. eltévedek, de szerencsére kb. 10 perc múltán sikerül kikötni egy bélyegekkel, érmékkel és papírpénzekkel foglalkozó boltban. Itt természetesen ismét pénzt kell költeni, de kimondottan jókedvűen távozom a boltból.

Egy kuriózum, amit mindig meg kell tekinteni: a Julius Meinl a Kohlmarkton. Nemcsak azért, mert nálunk már nincs ilyesmi, hanem mert a bolt belülről is gyönyörű, tele van különleges árukkal, valamint a pincében egy komplett borospince található, ahovan le lehet menni kóstolni is (na persze némi pénz befizetése után). A lejáró falát pedig a már elfogyasztott borok üvegei díszítik, a világ minden tájáról.

Négy óra van. A társaság ismét találkozik, a Kohlmarkton. Vissza a Hofburgon és a Heldenplatzon keresztül a Ringre (tényleg - hogy hívhatnak valakit Karl Lügernek? mintha nekünk lenne egy "Hazug Károly" nevű nemzeti hősünk). Amíg Szityu elszalad a Marialhilferstraßéra egy könyvért, mi a Maria-Theresien Platz forgatagába vetjük magunkat, de csak egy forralt borra van időnk, mert utána máris metróra szállunk, és irány Schönbrunn.

Schönbrunn, ha lehet, még szebb, mint a Rathausplatz. A kert ugyan már zárva, de a kastély előkertjében a tömeg hatalmas, és mi hosszan tűnődünk azon, vajon Raclettét együnk, vagy egy olyan húsos, fűszeres, zöldséges palacsintát, amit most fedeztünk fel. Végül ez utóbbi mellett döntünk, és nem bánjuk meg. A német nevét sajnos elfelejtettem, de fel lehet ismerni, ha valaki arra jár, és nem is drága.

Ezután fel a kastélylépcsőn, és kezünkben forralt borral az erkélyről nézzük a város esti fényeit. Leírhatatlan. Alattunk pedig a tömeg kavarog.

Az este végül a Rathausplatzon végződik, ahol meglátogatjuk a húsospultot is, gyönyörűszép tiroli parasztsonkák, bajor kolbászok és finom pástétomok közül válogatunk. Itt már mindenki a Rathaus ablakában lévő adventi naptár fordulását várja, de az még odébb van. Ja, és több magyar szót hallunk, mint németet.

8 órakor indulunk el hazafelé, a Naturhistorisches Museum mögül. Kedves Bécs: jövőre, veled, ugyanitt!

P.S.: Lesznek képek! 

A keddi Magyar Nemzetben egy fiatal alkotmányjogász írja, hogy Sólyom László nyugodtan leválthatná Gyurcsány Ferencet, mert ez ugyan alkotmányellenes, de az államfő alkotmányos felelőségrevonásának kezdeményezéséhez kétharmad kell a Parlamentben és ez úgysem lesz meg. Így aztán sértsen csak nyugodtan Alkotmányt a volt AB-elnök, nem lehet következménye.

Hát, a hülyeséget megszoktuk már, pozitívum, hogy alá is írja. Hozzáteszem, elméletben tényleg lehetséges ez, de hogy következményei lennének, méghozzá katasztrofálisak, az hétszentség (min. alkotmányos válság - mert ugye az AB attól még a helyén van). Még szerencse, hogy Sólyom általában intelligensebb emberekre hallgat.

Tegnap észrevettem valami furcsát. Bár lehet, hogy nem kéne meglepődnöm rajta. A szobában a tévében ment a Balázs-show (igen, ez minket minősít), s itt ha figyelmesen megnézi az ember a díszletet, felfedezhet egy "Magyar Állam- és Jogtörténet" című piros fedelű könyvet a polcon. Én értem, hogy a színe jól megy a zöld háttérhez, de vajon ki lepődne meg jobban, Balázs, vagy a nézők, ha egyszer valamelyik vendége lekapná a polcról hogy jogi precedenst keressen?

Végül két zenét ajánlanék a blogolvasók szíves figyelmébe. Mindkettőből hatalmas sláger lehet, ha nem tűnnek el a süllyesztőben, mint annyi más jó zene.

Nelly Furtado - All Good Things: egy nagyon kellemes, zeneileg is jól összerakott szám, aki eddig ismerte Nelly munkásságát, az felejtse el, és hallgassa meg ezt a számot. Külön pikantériája még, hogy ha rádióban játszom, átlagosan kétszer kapok szívrohamot közben, mivel két olyan rész van benne, ami olyan, mintha ugrana a CD.

My Chemical Romance - Welcome to the Black Parade: no hát ez meg az új évezred Bohemian Rhapsody-ja (Süvi szavaival - egyébként tényleg). Hol volt eddig ez a zenekar? Bár nem tudom, a többi számuk is ilyen hihetetlenül jól össze van-e rakva, ez mindenesetre igen, szóval hangerő fel, léggitár be, és tessék hallgatni!

---------

Revisited: sok embert idegesített, hogy egyből elindul a zene, ezért kivettem. ITT tessék megkeresni, akit még érdekel.

Egy hosszú és eseménytelen hét után végre ismét alkalom nyílik arra, hogy valamit írjak is a blogba.

Ezt a Miskolcon megrendezésre kerülő "Kárpát-Medencei Ifjú Politológusok II. Konferenciája" c. rendezvénynek köszönhetem.

Elöljáróban szögezzük le: ha létezne a szar szervezés "Liza Minelli" díja, akkor személyesen én adnám át ennek a konferenciának. Alapból gáz egy konferenciát Magyarország egyik legrondább városába szervezni (na, most a miskolciak dühösen altefnégyelnek), de ez még végülis oké, hanem a mondott városban található az ország egyik legkevésbé elismert politológus-képző intézménye is.

Ez azonban még nem minden, és akkor még nem is kavargott a fejemben, mikor péntek reggel 7 órakor felszálltam a miskolci IC-re, négy kollégával egyetemben (muhaha, micsoda szóvicc), a BCE-ről. Drága egyetememről egyébként mindösszesen heten sikerült elvergődnünk Borsodba, ami vagy minket minősít, vagy a konferencia - tán már előre látható - színvonalát.

Megérkezésünkkor természetesen azonnal az Egyetemvárosba rongyoltunk - taxival csak egy ezres - ahol is kiderült, hogy a szállás, az bizony a belvárosban lesz, de hogy hol, azt nem tudják, majd később, a regisztrációnál kiderül. Így hát feltérképeztük a környék vendéglátóipari helyeit, az előadások kezdetére várva.

Míg mi békésen ettünk-ittunk a bölcsészkar szomszédságában, máris kiderült, hogy az első előadópáros - Csintalan vs. Gréczy - közül egyik sem vette a fáradságot, hogy Miskolcra jöjjön, így hát az elmarad. Lehetett volna persze ez egyszeri eset is, ám később kiderült, ha nem is ekkora, de ezt megközelítő sikertelenségi arány érvényes a konferencia egészére. A következő előadáson a négy meghívott közül egy - Schöpflin György - jelent meg, ami pedig a későbbieket illeti, az embernek az volt az érzése, hogy inkább ne jöttek volna el azok, akik végül is ott voltak.

Schöpflin magánszáma után ugyanis egy, a közel-keleti helyzet 2006-os alakulását elemezni hivatott előadás következett, egy eltés prof, egy miskolci tanár és egy iszlám kánonjogász részvételével (aki, a bevezető szerint Ahmadinedzsád személyes meghívottja volt, nem is oly rég, na ez megint némi - félig-meddig beigazolódott - előítéletnek adott táptalajt). Ebből az eltés öregurat hagyjuk, ő nem illett ide, pont azért, mert lényegretörő, összeszedett mondatokban beszélt érdekesen. És hamar el is ment - legnagyobb sajnálatunkra.

A miskolci tanár - volt tanszékvezető - kicsit tágan fogta fel a témát, megtudhattuk tőle, hogy a zsidóság Törökországból származik (egyébként nem), és új értelmet kapott a fellengzős beszédstílus, amennyiben a tanár úr minden mondatához rongyosra olvastuk az idegen szavak szótárát - persze csak képzeletben. Ezt akár úgy is mondhattam volna, hogy egy tudálékos fasz módjára beszélt az egyébként nyilván igen okos professzor, de nem mondom.

Az ez által kiváltott görcsös röhögést a kánonjogásznak sem sikerült feloldania, tekintve, hogy minden második szava az "ööö" formát öööltötte. Tőle legalább érdekes dolgokat tudhatott meg a libanoni belpolitikáról az, aki esetleg nem hallott volna még a taifi megállapodásról és ennek következményeiről (ez nem én vagyok, számomra dögunalom volt).

A java azonban még csak ezután következett: a 2006-os eseményekről beszélt két politológus, egy filozófus-vállalkozó (aki egyébként egy gyönyörűszép fiatal nő - fájdalom, meg is maradt ennyinél), és a moderátor, Zárug Péter "Farki" Farkas, aki civilben anno a MIÉP tanácsadója volt. A két politológus egyébként Simon János, a miskolci tanszékvezető, aki a józan paraszti észre építette mondanivalóját és stílusvilágát is (elárulom, a "józan paraszti ész" kitételnek csak egy szava igaz rá: mindenkire rábízom, melyik); valamint Fricz Tamás, akinek közéleti "munkásságát" szerintem senkinek sem kell bemutatni (ezalatt azt az ámokfutást értem, amit a Magyar Nemzet hasábjain rendez).

Egyszóval tessék összeadni Kövér Lászlót Mikola Istvánnal és megszorozni egy politológus diplomával. A 2006-os ősz eseményeinek elemzése között akár üdítő hülyeségként (hamubansült f***ságként) is felmerülhetett volna "a Parlament előtt az ország választóinak nagy része tüntetett" vagy a "szakértői kormány kellene" kitétel, belőlünk azonban valami görcsös gyomorideget váltott ki - hja, nem is csoda, egy ilyen nap után.

A szóbeli pamflet közben - amelyről azt is megtudhattuk, hogyan is oktathatják a politológiát Miskolcon - tehát elkezdtünk kollektíve gondolkozni azon, hogy felálljunk és kimenjünk tüntetőleg a teremből, vagy várjuk meg a végét és osszuk ki Fricz urat, de amúgy istenesen. Végül ez utóbbit választottuk. Egymás után álltak fel a corvinusosok, majd néhányan a többi egyetem képviselői közül is, és hát nem egy Magyar Nemzet olvasói levél volt az, amit kapott. Volt, aki alapvető politikatudományi fogalmakra hívta fel a figyelmét, volt, aki a stílust és bizonyos tényadatokat kritizált, a skála igazából végtelen, nem nagyon volt olyan szava, amibe ne lehetett volna belekötni.

A hosszúra nyúlt "vita" után kicsit elcsigázottan ugrottunk neki a PHE (Politológus Hallgatók Egyesülete) alakuló közgyűlésének, ami nem is az alakuló volt, mint később kiderült, hanem valamiféle "gatyábarázó" gyűlés. Erre most nem térnék ki részletesen, néhány kisebb fennakadástól eltekintve simán ment a dolog (ami talán az általános éhségnek is köszönhető volt).

Az állófogadás után borkóstoló - a programfüzet szerint Szeremley Huba boraival és jelenlétében, ám Szeremley úr csak a borait - és egy alkalmazottját - küldte el (no, ismét egy meghívott, aki nem jött el, bár ebben az esetben szerintem bőven jobban jártunk).

Az este zárásaképpen a helyi Rocky klubban buliztunk - volna, ha a parti gerincét nem a negyven éves és a fölötti korosztály (éljen a klimax és a kapuzárás) képviselte volna. Így hát rövid bolyongás után taxi a belvárosba, ahol úgy a '60-as években éreztük magunkat, ami a főutca stilisztikáját illeti, valamint azt az alkoholista nénit, aki az orrunk előtt borult le a pincehelyiség lépcsőjén.

Másnap reggel ismét megbizonyosodhattunk a remek szervezésről, bár lehet, hogy már rosszindulatból írok mindent a szervezők számlájára. Summa summarum, a kollégium mellett, ahol laktunk, egy kis templom állt, a harangtorony szinte mérnöki pontossággal olyan magasra építve, mint a szobánk ablaka. Így hét órakor diszkrét és gyengéd ébresztésben lehetett részünk, ám utána, mintha mise történt volna (höhö) aludtunk tovább.

Ami nem is csoda, hisz a második nap diákok adtak elő, s kiderült, azért lehet alulmúlni a pénteki napot. Pozitívum, hogy a diákok többsége itt volt, bár nem igazán tudták elmondani, amit szerettek volna, tekintve, hogy laza 25 perces csúszással indult a nap, amelyre mindegyik idősáv ráhelyezett még ennyit (már minálunk babám, már minálunk babám, az jött a szokááásba: 200 százalékot, 200 százalékot teszünk a normááára). Pozitívumként kell említsem, a diákok többsége legalább stílusban az előző nap előadói előtt járt, bár én azt sem szeretem, ha valaki úgy kezdi tanult emberek előtt az előadását, hogy na most akkor ismertetem a magyar választási rendszert. Egy szó, mint száz, legtöbbre talán a civil társadalmakról szóló előadást tudom értékelni, bár, mondom, jelentősebb összehasonlítási alapom nincsen, tekintve, hogy gyakran előfordult, hogy az egyik főszervező bekopogott, hogy srácok nyomjatok le 2 előadást 10 perc alatt, mert át kell adni a termet - s ez azért némiképp megtöri a mondanivaló amúgy is gyenge lábakon álló ívét.

Miután vége lett a konferenciának, úgy gondoltam - mivel a többiek elmentek a pesti IC-vel, én meg a szolnoki gyorssal akartam - eltöltök másfél órát az egyébként szépen felújított Tiszai Pályaudvaron, végülis mi az nekem, majd elolvasgatok, stb. Most mondom mindenkinek, akinek ez valaha is eszébe jutna: ne tegye. A Nyugatiban gondolom mindenki járt már, tudjuk, hogy néha-néha odajönnek az emberhez kéregetni, de maximum egyszer-kétszer fordul ez elő másfél óra alatt. Miskolcon más a helyzet. A pályaudvart valósággal ellepik a kéregetők (bőrszínre való tekintet nélkül), ami egyfelől szomorú, másfelől meg rohadtul idegesítő, mikor fél percenként jön oda az emberhez valaki hogy "adjál pénzt" "adjál cigit" "adjál vonatjegyet", stb. És a vonatot, ugye, ki kell várni, tehát jószerével még menekülni sem lehet hova.

A hazafelé úton aztán végre valami pozitív élményem is maradt: egy öregúr ült velem szemben a fülkében, ötven kiló cukorral, és Újszászig, szép lassan, elmesélte az életét. Közben elfogyott egy üveg házipálinka és fél demizson bor, amit csak úgy előkapott a poggyászából. Mikor leszállt a vonatról, odafordult felém és a következőt mondta: "Köszönöm hogy kiönthettem a szívem édes fiam".

Szóval valamiért mégicsak megérte lemenni. Na jó, nemcsak ezért. Plusz egy tapasztalat, plusz egy jó társaság, plusz egy Fricz-kiosztás... ja és plusz egy páternoszter!

Nem véletlenül ez a címe a bejegyzésnek, december 1.-jén hallgathattuk ugyanis meg a Scooter új, Behind the Cow c. számát (az Ultimate Aural Orgasm album beharangozó maxija). Írhatnám azt is, hogy slágerét, mert valószínűleg az lesz belőle. 

Valami ilyesmire vágytam így az Apache és a Hello után, a 4. fejezet nyitányaként (bár nem tagadom - a Leading Horse maxin való kiadása azért jobban odavert volna). Egy kicsit persze izgalmas volt, ilyenkor sosem tudjuk, hogyan válik be az új tag, jelen esetben Michael, de az első akadályt gyönyörűen vette.

A dallamosság nem a zene legfőbb erénye, de sokszínű és ütős, szóval ez megbocsátható.

Sokszínű, mert Mantas gitárja mellett (Mantas majdnemhogy negyedik tag lett mostanában) rap-betét is van benne, ha jól értettem Mr. Lincoln előadásában, ennek a szövegét egyelőre nem kísérlem meg ideírni, a többit viszont igen, de előtte még pár szó a The Dome-beli fellépésről, ami egy kicsit azért komikus volt.

A táncosnők oké. A piro oké. De hogy mit kerestek ott gitárosok, dobosok (Mantason kívül), azt már nem értem. A kidobó-külsejű úriemberek dolga pedig arra korlátozódott, hogy a dob ritmusára feszítették meg mellizmaikat :) Hatalmas nagy show, mondhatom... :D Szóval a kevesebb több lett volna.

Az mindenesetre igaz, amit HP mond a refrénben: "The legend...". Így, 12 év után (egyes számítások szerint 13) már lehet ezt mondani.

Íme a szöveg:

Scooter - Behind the Cow 

In the year of the Lord,
1994...
We're concurring the floor!
That was then,
This is chapter four!

I cause the rhyme from the stage
Like a lion in the cage
Coming down with the sound
Worth a million pounds

Zibadee zibadee doo-dah
Zibadee doo-dah hey
Wonderful day
I wanna say with no delay

Zibadee zibadee doo-dah
Zibadee doo-dah hey
Say with no delay
MC H gonna play, yeah!

The legend
Behind the cow!

Come on!
Tonight!
Hooray!
This is the way!

Come on!
Tonight!
Hooray!
This is my way!

Ahh... Yeah! Allright!

Zibadee zibadee doo-dah
Zibadee doo-dah hey
Wonderful day
I wanna say with no delay

Zibadee zibadee doo-dah
Zibadee doo-dah hey
Say with no delay
Gonna blow you away!

The legend
Behind the cow!

Come on!
Tonight!
Hooray!
This is the way!

Come on!
Tonight!
Hooray!
This is my way!

All right crew!
Introducing Mr. Lincoln!
Yeah... What's up what's up what's up?

Come on! Yeah! Here we go! Yeah!

(rap)

Peace!

This is the legend
Behind the cow!

Come on!
Tonight!
Hooray!
This is the way!

Come on!
Tonight!
Hooray!
This is my way!
Yeah!
This is my way!

Most akkor mit is jelent azt hogy Völkerball? Mert ugye, ez a Kidobó labdajáték német neve, de tudomásom szerint a Ball bált is jelent, a Völker meg ugye népeket. A Rammstein hivatalos honlapja szerint Kidobó az új DVD címe, de én itt kétértelműséget sejtek, ami pl. a Du Hast szövegei után, azt hiszem, azért gyanítható. Főleg úgy, hogy a DVD-re felkerült egy teljes franciaországi koncert, és részletek egy angol, egy japán, valamint egy orosz koncertből. Szóval itt vannak a népek.

Mondjuk - őszintén - kit érdekel, hogy hogy is kell fordítani a címet, miután betette a DVD-t? Gondolom, sok Rammstein-szerető társamhoz hasonlóan, nekem is a "Moskau Special" volt az első (haladjunk hátulról előrefelé), amire kíváncsi voltam. Ez egy rövid kis dokumentumfilmecske a moszkvai tartózkodásról és koncertről, egyetlen koncert-track, (természetesen a Moskau) alá keverve. Ez is jó, bár Till annyira nincsen a tetőponton, talán a DVD leggyengébb része, mindenesetre 10-ből 7-et így is kap.

Ezután jön a japán koncertrészlet, ahol nem is annyira a Mein Teil koreográfiája (Till véres kuktasapkában, véres szájjal pörköl alá lángszóróval az üstben szintetizátorozó Flake-nek, miközben egy kés nyelének álcázott mikrofonba énekel), hanem a közönség ér meg egy misét. Azért impresszív, hogy még Japánban is mekkora tömeget tudnak összehozni, akik németül éneklik a szövegeket (na persze erre a Scooter is képes volt - viszont úgy egyébként kevesen).

Az angol koncertrészlet négy számból áll, vadállat pirotechnikával, az talán az egész DVD-n itt a legjobb, hát persze főleg a Feuer Frei alatt. Innen még az is zsír, ahogyan az angolok pogóznak, végig a négy szám alatt (és gondolom, a koncert többi része alatt is ezt tették). Na meg a Rein Raus. Az a DVD-n csak itt szerepel. Szóval a Brixton Academyről ezeket emelném ki.

Nos és akkor itt jön a fő szám, a Nimes-i koncert. Erről azért nem igazán akarok hosszan írni, mert látni kell. De komolyan. Aki igényes rockzenét (industrialt) akar hallani-látni, az ne sajnálja a pénzt erre a DVD-re, mert ez a koncert a maga nemében egészen egyedi. Alapvetően az, hogy egy régi római amfiteátrumban tartották, már egy egészen különleges hangulatot ad a koncertnek, én olyan 20-25ezer nézőre tippelek, tekintve, hogy egy kis hátsó karéj (a színpad mögött) nem volt ugye kihasználva, a küzdőtér viszont teljesen tele volt. Ezt a DVD-n gyakran légi felvételről mutatják (vagy mindenesetre magasról), szóval meg lehet győződni róla.

Az első nagy dobás a lepellehullás, így kezdődik a koncert. Till és a többiek egy önműködően záródó-nyitódó ajtón járnak-kelnek középen, az elrendezés egyébként a szokásos. A koncert a Reise Reisével indul, bemelegítésnek ez teljesen jó, aztán következik a Links 2 3 4, brutális koreográfiával, ezután két nagy dobás, a Keine Lust és a Feuer Frei. Az előbbi a hangulata, szövege miatt üt nagyot, az utóbbi a hangszerelés és a pirotechnika miatt (ofkorsz), ami ugyan nem olyan jó, mint a Brixton Academy-n, de megközelíti azért. Az Asche zu Asche és a Morgenstern után a szokásos beteg színpadi show jön a Mein Teil-lal :D, majd egy ritka madár: a Stein um Stein (igazi schrei-os zene), ez ismét dob egyet a koncerten, hogy aztán egy kis pihenés következzen a Los-szal, aminek az akusztikus gitár a különlegessége, ugye, egyébiránt nem tudom, miért erőltetik, annyira szerintem nem jó szám.

A következő szám félelmetes. A Du Riechst So Gut-ról van szó, és ezt a közönség egy emberként üvölti együtt Till-lel. Nem is gondolná az ember, mennyi erő van ebben a zenében, de a Los után remekül felrázzák vele a nimes-i közönséget. Annyira, hogy szinte észrevétlenül siklunk át a brutális Benzin-re, majd ismét egy régi nagy sláger jön, a Du Hast, melyet egyik személyes kedvencem követ, a Sehnsucht, eszméletlen interpretációban. Az Amerika a koncert egyik legnagyobb dobása, nem csak Flake hülyéskedése, és amiatt az amerikai zászló miatt, amelyben a csillagok a Rammstein-jelet formázzák, hanem amiatt a sok millió, amerikai nemzeti színekben pompázó konfetti miatt, amit elementáris erővel lőnek a közönség felé a katartikus szintiszóló alatt és után. Ez olyan látvány, ami magával ragadja a nézőt, úgy érzi, mintha maga is a nimes-i arénában lenne.

Itt van az első levonulás a színpadról, de hamar visszatérnek a srácok, és következik a Rammstein (mármint a Rammstein című szám), majd az elmaradhatatlan Sonne. Ezután pedig két elképesztő produkció, az Ich Will (amit mintha külön koncertre írtak volna, és ahol a közönség megint szinte túlénekli Till-t), utána pedig az Ohne Dich, ahol a lassú zenére meggyújtott öngyújtók erdeje a magasból filmezve a világ egyik legszebb koncertlátványát nyújtja. Ez a másik "must see" a DVD-ről, még ha Till nem is énekli olyan szépen, mint a Brixton Academyn (csak az elején, a végére belejön).

A legvégére marad a Stripped, ami nekem sosem tetszett igazán, de azért egy ilyen koncert végén az ember még ezt is szereti. És a szokásos gumicsónakos utazás a közönségben, Oliver aktív részvételével. Ezután pedig vissza a színpadra, és le, a meghajlás után, miközben Flake szintetizátorozik.

Ragyogó a koncert.

Ha csak hallgatni akarjuk, azt is megtehetjük, van ugyanis egy bónusz CD mellette, ami a nimes-i koncertet tartalmazza (igaz, kicsit megvágva).

Ez a DVD nem hiányozhat egyetlen ember polcáról sem, aki egy kicsit is szereti a Rammsteint. Aki pedig nem szereti, nézze meg, és megszereti. Mondhatjuk, kiüt minket, mint a kidobóban a labda.

Na most akkor tényleg: mit jelent? :)

Igazi kultúrhéten vagyok túl, két színházi előadással és rengeteg egyéb művelődéssel, ezek közül elég lesz most a színházat részletezni, jobban járunk, azt hiszem mindannyian.

Gondolom, mindenkinek, aki olvasta, fülében cseng még „rettentő szavam”, hogy a Bárka Színházban az Akropoliszt senki ne nézze meg, akinek kedves az agya élete. S a többi, összekötve az őszi fesztivál alatt, előtt és után tapasztalt egyéb borzalmatos művészeti eseményekkel (pl. Az Ördög Pradát Visel a moziban – na az még egy sorscsapás a filmrajongóknak, egyszerűen annyira szar, hogy ezennel tisztelettel neki adományozom a Sacra Corona rend középkeresztjét (kezet azért nem fogok vele, hisz nem én terjesztettem elő, hanem a Corvin Mozi – Jézusom: kézfogás, Corvin… kezdek már mániákus lenni én is)).

Térjünk inkább vissza a tárgyra, szóval ezek után már nagyon hiányzott nekem valami olyasmi, amire azt mondom hogy na ez jó volt. És lőn: a héten kettő ilyet is sikerült megtapasztalnom. Kezdjük szép sorban.

Az első darab kedd este volt, a Kamrában, TopDogs – Nagykutyák címmel, a szerzőről – kínos, de – fogalmam sincs, mondjuk lehet, hogy nem is baj, tekintve, hogy a darabban majdnem hogy több az impró, mint az előre megszerkesztett rész. Ami nem baj, az ilyet szeretjük. Tipikusan egyébként abba az osztályba sorolnám, mint a Stílusgyakorlat a 401-től c. darabot (amin harmadik alkalommal is visítva tudtam röhögni), szóval olyan darab, ahol irtózatos nagy hülyeséget vérkomoly arccal adnak elő jó színészek, különösebb díszlet vagy sztori nélkül. Ja és hozzátenném, abban is hasonlítanak, hogy némi IQ azért kell a megtekintéshez, a Stílusgyakorlat némi művészi érzékenységre apellál, a TopDogs pedig a modern menedzserkultúrát (ha egyáltalán…) figurázza ki. Közgázosként – hozzáteszem – külön jó volt ezt látni, intelligens ember szeret magén röhögni, ha másért nem, hát azért, hogy intelligensnek tartsák. Szóval két óra önfeledt kacagás, idézhető poénokkal, remek alakításokkal (az alakítás itt nem megszemélyesítést jelent, karaktereket nem igazán látunk – lévén, ugye, sztori sincs, a lényeg itt az, hogy ki mennyire hitelesen tudja a nézőt beszaratni a röhögéstől). Egyszóval jó. Ajánlom. Fogyasszák egészséggel.

A másik darab egy kissé bonyolultabb. Annyival legalábbis mindenképp, hogy tudom a szerző nevét – Roland Schimmelpfennig (azt azért látni, hogy nem a nagy egyetemes világirodalmi Panteon tagjáról van szó – az ilyen szerzőknél mindig van egy olyan érzésem, hogy igazából Joepardyk és csak engem akarnak átverni; hm, ki tudja? Nem nagyon néztem utána R. S.-nek azóta sem) – szóval megvan a név, de csak azért, mert az Örkényből kifelé menet megnéztem a plakátot. A darab címe pedig Az Arab Éjszaka, és ez aztán tökéletes zsákbamacska volt, a jegyet nyertem, szóval még mikor beültem sem volt róla fogalmam, hogy ez vígjáték, tragédia vagy micsoda (előzetesen megjegyzem: ezt még most sem tudom, de ennek más okai vannak, majd látni fogjuk).

A kérdés azóta is foglalkoztat, hogy hogyan lehet érdekes, izgalmas, pörgős egy olyan darab, amelyben öt színész másfél órán keresztül ül egy székben, és a beszéden kívül semmit sem mozognak (beleértve a gesztikuláció, sőt még az arcmimika hiányát is). A darab lényege az, hogy az öt ember öt szereplője egy történetnek, amelyet mindenki a saját szemszögéből mond el (egyszerre), s olyan karfamarkolóan izgalmas sztori keveredik az egészből, hogy nem is zavar senkit az, hogy nem mozognak, sőt, az zavarna, ha mozognának.

Egy idő után – és ez adja a szürrealizmusát a dolognak – elmosódik a határ álom és valóság között (Szabó Lőrinc: Dzsuang Dszi Álma – talán ehhez tudnám hasonlítani a dolgot, ami ugye Csuang Ce taoista filozófus elmélkedéséből származik: vajon mikor álmodunk? és mikor éljük valódi életünket?). A szereplők újra és újra átélik ugyanazokat a történeteket, más helyszínen, más körülmények között, mert keresik azt, akik valójában ők; az igazi életet, kilépve az álomból. És közben végig énekel a víz, süt a Hold. A történetet nem lövöm le.

Ez a darab még gondolkodást kíván, de ismét csak nem csalódtam az Örkényben. Ajánlom. Jó.

Nyugodj békében, Puskás Öcsi bácsi! Minden idők legnagyobb futballistája!

Nem is írok többet, inkább itt egy videó - Madridban így búcsúztak

Kevés olyan eset van, hogy az ember bemegy a boltba, és rögtön a kezébe nyomják, amit szeretne, úgy, hogy egy szót sem kellett szólnia. Éljen a tömegtermelés, mondhatnánk, de ebben az esetben nem erről van szó, épp hogy egy (egyelőre) korlátozott példányszámú valamit visznek el, méghozzá a fentiek szerint rengetegen. Na, nem ködösítek tovább, a Rómeó és Júlia magyar előadásának DVD-kiadásáról van szó, amit azóta várok, hogy tavaly augusztus 20.-án megnéztem az előadást Szegeden. Ez a DVD a 19.-ei előadás felvétele, szóval nagyon még mellém sem lőttek a szerkesztők, úgy meg különösen nem, ha hozzátesszük, hogy bizonyos kiegészítések 20.-áról származnak, pl. a 19.-ei ráadás „Lehetsz Király” alatti tűzijáték. Amit egyébként nem igazán értek, hogy miért kellett külön extraként felvonultatni, biztos jobban mutat így, szerintem meg béna. Na de ez a DVD kevés kritizálható részéhez tartozik, szóval csak csínján a tudálékoskodással.

Az pl. nagyon üdítő, hogy a színészek kommentálják a karaktereket, jó ötlet volt, jókat lehet nevetni, hogy mindenki azt a szerepet kapta, amit álmaiban is szeretett volna (napersze), és ami tényleg érdekes, Kerényi Miklós Gábor kommentárja, amit így kezd: „Gérard Presgurvic, egy, az orosz-lengyel határ mellől származó, Tel-Avivban született, amúgy francia zeneszerző egy angol drámaíró Olaszországban játszódó történetét dolgozta fel, amelyet most magyar színészek adnak elő.”. Ötletes, és tényleg igazi multikulti hatásúvá teszi az egyébként is lenyűgöző művet (amiről egyébként ez aztán senkinek nem jutna eszébe).

Bevallom, kicsit féltem, mert megvan a francia előadásról készült DVD-felvétel is, hogy nem lesz ugyanaz a színvonal. De. Sőt, a magyar előadás, így néhány dologban szerintem jobb is. Egyrészt a díszlet emberközelibb, mint a leegyszerűsített technokrata francia, másrészt bizonyos jellemvonások is jobban kijönnek, főleg a DVD közeli képein (ezeket, ugye, eddig nem volt alkalmam lecsekkolni). Gondolok itt pl. arra, hogy Capuletné kurvás énje nálunk Janza Katával erősebb hangsúlyt kapott, vagy pl. jobb színész a magyar Mercutio (aki, ugye, még rappel is). Persze van az éremnek másik oldala is, Capulet gróf pl. a francia előadásban a jobb (ne feledjük el, hogy a darab szerint 35 éves, erre itt egy ősz öregember játssza). Mondjuk persze itt kiejtették Capulet szólóját, a francia előadás egyik legjobb számát (az Avoir une fille-t). Sovány vigasz, hogy helyette Párisz énekel egy egyébként se füle, se farka dalt.

Na de térjünk vissza a DVD-hez az előadás szapulása helyett, hiszen arra már volt jó sok időm, hogy megemésszem. Mindenképp sokat dob a DVD-n az, hogy szabadtéri előadásról van szó, tehát lehet pirotechnikát alkalmazni. Ez alapból sokkal látványosabbá teszi az egészet. Ami viszont – hogy meglegyen az ellensúly – negatívum, az, hogy a közönségről elég egysíkú képeket mutatnak, hozzáteszem, hogy nem is akkora a Dóm tér, mint a párizsi konferenciaközpont, de ott legalább látja az ember, hogy a közönség élvezi, tapsol, feláll, odamegy, énekel, együtt mozog a darabbal, amiből arra következtet – ha tudat alatt is – hogy ez egy fasza darab, én elmegyek és ezt megnézem élőben is. Na ebből az érzésből a magyar DVD-n semmi sincs. Látunk 1-2 szektort, taps alig, ráadásul külön égés, hogy a darab végén bármikor mutatja a kamera a közönséget, mindig feláll egy-két néző és hazamegy. Jó-jó, én értem hogy a franc akar tülekedni, az ötezredik visszatapsot pedig nyilván nem akarja mindenki megvárni, mert unalmas, de akkor ne vágják rá a DVD-re, mert én ekkor azt látom, hogy pattog fel a nép, akkor mégsem volt ez olyan jó.

A DVD-hez adott bookletből egyébként az előadás egészére tekintve nem derül ki sok minden, mondjuk csak a hülye nem ismeri a Rómeó és Júlia sztoriját (vagy én vagyok túl optimista?), de amellett, hogy az eredeti alkotókat elég szemléletesen mutatják be, a színészekről egy pár száraz adat van odavetve, aztán emésszed, kedves olvasó, úgysem érdekel az senkit, hogy ki hol érettségizett, meg melyik társulatban énekelt. Szóval lehetett volna a karakterekről is egy-két szót ejteni, vagy ilyesmi.

A fent felsoroltaktól eltekintve (amelyek egyébként légykortynyi hibát jelentenek az egész DVD-hez képest), mindenkinek ajánlom, hogy ruházzon be hatezer forintot erre, ha másért nem, hát azért, mert nem fogja élőben látni ésszerű időn belül (ugye, a jegyhiány…). És mert még így is 10-ből 10es. Na jó, 9 és feles, de akkor már szigorú voltam.

Volt szerencsém tegnap, azaz 11.-én, azaz Márton napon részt venni a Márton Napi Újbor Köszöntőn (és bálon) Cegléden. Ezek a száraz tények, ami ott volt, az közel sem nevezhető száraznak - tekintve a sok újbort - s emellett igazi gasztronómiai élményről és társasági eseményről beszélhetünk.

Még a bál előtt a galéria teremben egy kiállítást tekintettünk meg, Ceglédi Arcok címmel, itt híres ceglédiek képei voltak egyébként igen profi kompozícióba rendezve, a dolog érdekessége (és büszkeségre okot adó része), hogy egyik nagyapám is az "arcok" között volt (van).

Mindezekután következhetett a bál, azaz előtte még a - talán - legfontosabb rész: a borkóstoló és a vacsora. A vacsora svédasztalos megoldás volt, ami csak azért volt kicsit zavaró, mert egy elég kis teremben zsúfolódtunk össze, a tányért meg nem nagyon volt hova tenni, pontosabban volt, csak akkor félre kellett tolni az egyébként remek salátákkal teli tálakat, és még így is a mellettem lévő könyökébe ütköztem állandóan.

Ezeket a lényegtelen kellemetlenségeket persze azonnal feledtették a borok és az ételek: a legjobb talán a maceszgombócos libaleves és a zúzapaprikás volt (ez utóbbinak már a leírására is összefut a számban a nyál), de voltak hatalmas hagymás libamájszeletek, ludas kása... és még sorolhatnám. A középpontban természetesen a liba (minden szárnyasok legfinomabbika) állt. Közben a Cegléd környéki és ceglédi borászok adtak ízelítőt boraikból - na ez szintén megért egy misét, ismét sikerült rájönnöm, hogy hiába nem vagyunk nagy borvidék, azért tudnak finom dolgokat csinálni kis pátriámban is.

A bál fél kilenckor kezdődött, borlovagavatással, majd zene és tánc (szalagavató-stílusban) szinte megállás nélkül. A hangulat remek, a bálteremben és azon kívül is. A táncokat csak a borozás és néha egy-egy finomság szakítja meg. Ilyen például a desszert, ami csokiból készült kosárkákba töltött almahab, almaszeletekkel és borhab, tokaji aszúszemekkel. Éjfélkor aztán a katarzis: liba-szentháromság. Ez egy szép adag hideg hagymás libamájat, töltött libanyakat és omlós libatepertőt jelent, zöldségekkel és hajában sült krumplival. Mennyei!

Fél 2 körül elindulok haza, mert másnap (vagyis inkább aznap) korán kelek, pedig legszívesebben maradnék még. Folytatás decemberben egy borvacsorán (?) 

Kis öntömjénező és unalmas szavakkal telezsúfolt bejegyzés jön. Aki nem szereti ezt, ugorja át. Nézegessen stand up comedy videókat. Vannak.

Tegnap végre rászántam magam, hogy megtegyem az első nagy lépést az első, valóban használható nyelvvizsgám felé. Előzetesen persze konzultáltam volt franciatanárommal (ez sem most volt már – kicsit lassan őrölnek Isten malmai (vagy barmai?!)), aki azt tanácsolta, hogy a DELF B2 modullal próbálkozzak, ami nemzetközi középfokúnak felel meg, mert ami utána következik, a DALF C1, az már nagyon durva, komplett francia műveltségi vizsga is.

Meg aztán, a Francia Intézetben nem úgy megy hogy odamegy az ember és beiratkozik, hanem egy szintfelmérő kitöltése után majd ők megmondják, hogy hova mehetsz.

Mivel már jó ideje nem foglalkoztam franciával komolyabban (kb. fél éve), kicsit féltem ettől az egésztől, amúgy meg az intézet épületében könnyen el lehet veszni, a szokásos francia összevisszasággal van megépítve. A hatodik emeleti tanulmányi osztályra úgy lehet felmenni, hogy az ötödikig megyünk lifttel, majd onnan egy labirintus átvágása után a csigalépcsőn lehet felmenni az irodákba. Itt ki kell sakkozni, hogy hol melyik sor áll, és kis szerencsével máris egy szinte töküres tanteremben találja magát az ember egy középkorú néni mellett.

Itt én előadtam problémámat, jelesül hogy szeretnék valami kemény tanfolyamra menni, de nem biztos hogy azon a szinte vagyok bla bla… Erre odaadta a legnehezebb szintfelmérőt, amit végigizzadtam, de a végén a legnagyobb meglepetésemre csak annyit mondott rá, hogy „Szuper uram, hova szeretne menni?”. Úgyhogy a cél: DALF C1, minden figyelmeztetés ellenére, aztán lehet, hogy koppanok. A beiratkozás mindenesetre azért is jó üzlet, mert amellett, hogy 25ezer forintért 24 órát tanulok hardcore metódusban, egy évig ingyen tagja lettem az intézeti könyvtárnak (egyben automatikusan a Goethe Institut könyvtárának is), és az önképzőközpontot is ingyen használhatom három hónapig. Ez, bármily hülyén hangozzék, felemelő egy ilyen nyelv-buzinak mint én. J Na, 20.-án kiderül, hogy mi is a helyzet.

Kész, meguntam a Sony töketlenségét, hogy egy alapvetően jó és persze márkás mp3-lejátszót nem tudnak úgy összerakni, hogy ne kelljen állandóan szervizbe járkálni vele. Szóval, mivel váratlanul tizenötezer forint készpénzhez jutottam…

Hopp, álljunk meg egy pillanatra. Hogy honnan is van ez a pénz? Bizony, megváltunk Tatjánától. Ezt szomorú szívvel írom, úgyhogy tessék úgy is olvasni. Tudják, ilyenkor a fejünket balra kell biccenteni és megértően nézni. Egyszóval, Bán, aki Ukrajna óta használta a kocsit – mit kocsit, jelenséget! – elpasszolta, méghozzá az eredeti tulajnak vissza, akivel a százéves üzemben tartási szerződést kötöttük. Lényeg az, innen volt pénzem. Meg hogy nincs többé velünk az öreg Tatjána.

Száz szónak is egy a vége, vettem egy új mp3-lejátszót. Pontosabban mp4, videólejátszás is a funkciók közt van, azért elmondom, hogy művészet ebben az árketegóriában egy használható hasonló termékhez jutni. Nekem egy fél napomba telt a böngészgetés, amíg eljutottam oda, hogy elmentem az Extreme Digitalba és beruháztam erre a kis szerkezetre. Még a próbaidőt tölti, már vannak fenntartásaim, az mindenesetre egy új, üdítő érzés, hogy nem történt meg (eddig) az, ami általában eddig a műszaki cikk vásárlásaim után – jelesül, hogy másnap meglátom ugyanazt olcsóbban, vagy ugyanannyiért egy jobbat.

Lényeg a lényeg, ha valakinek esetleg vannak tapasztalatai (az AVS NanoBlade 512 MB-os modellről van szó), ne habozzon, kommenteljen serényen!

Na erre már tényleg no comment! Tegnap egy órát röhögtem rajta visítva:

Ma és tegnap volt a Közgázon "A Hatalom Nyelve" konferencia, hát mit ne mondjak, sok új dolgot nem tudtam meg, de azért érdekes volt.

Csütörtökön Török Gábor, Lánczi András, Karácsony Gergő és Gálik Mihály vitájával kezdődött a dolog, szakmai szempontból talán ez volt ott a leginkább, ők a média és politika kapcsolatáról vitatkoztak, a legnagyobb hangsúly azon volt, hogy a média felelős a bulvárosodásért, a politikusok, vagy a médiát figyelő nép.

Ezután reklámszakemberek eszmecseréje következett, ez már messze nem volt olyan érdekes, hozzátéve még azt is, hogy a dolog a vége felé kezdett egy hetihetes-szerű anekdotameséléshez hasonlítani, csak épp poénok nélkül.

Poénok viszont bőven voltak a következő szekcióban, ahol a kampánystratégiákról beszélgetett Szigetvári "Orrpiszkáló" Viktor, Somogyi Zoltán, Erdélyi Zsolt Superman és Wermer "HappyEnd Kft." András. Erdélyi Zsolttól származik az örökéletű "Révész Mártíriusz" beszólás, és még jópár poén. Na emellett persze a stratégiákról is szó esett, ahol leginkább E. Zs. és Wermer András elképzelései ütköztek a politikus, mint beszélő termék fogalmáról.

A legérdekesebb részt sajnos ZH-írás miatt ki kellett hagynom (Török Gábor szemináriuma).

Másnap a dolog pszichológiai természetéről esett szó az előadásokon, ez engem annyira nem érdekelt, úgyhogy összesen egyre mentem be, a "A kultúra síkjai" címűre, amit két, nagyon merev szociológusprofesszor és utánuk Perjés István tartottak (az öreg Perjés... - az öreg konzulens :) ).

Itt azért lényeges különbség volt az előadás keményen szakmai stílusú, elemzésekkel és videóbejátszásokkal tarkított eleje és a Perjés által tartott könnyed, el-elkalandozó vége között. Perjés számtanpéldákat olvasgatott régi tankönyvekből, ellenőrzői beírásokat, s ezt az egészet mégis úgy, hogy volt a dolognak eleje és vége. Ami azért teljesítmény tőle.

Ezek után pedig egy kisszeminárium jött, a pártok ifjúsági szervezeteinek egy-egy vezetőségi tagjával. Ők alapvetően a tandíj-kommunikációról beszéltek volna (s erre a szeminárium vezető néha már-már idegesítően rá akarta irányítani őket), de a lényeg az volt, hogy ott ült négy vidám, intelligens srác és nem az ifjú Orbán Viktort vagy Gyurcsány Ferencet képviselték, sőt nem is Dávid Ibolyát vagy Kuncze Gábort. A FIB-es és a Fidelitasos srác pl. együtt röhögött azon, hogy milyen felemás dolog volt annakidején a Fidelitasnak Mikolát megvédeni, s most milyen felemás a FIB-nek a tandíjat (bár megjegyzem, a tandíj mellett kiállt a FIB képviselője, egyedüliként).

Szóval - ez egy üdítő elmény volt így a végére. 

Tehát akkor kifejtem.

Természetesen érthető és nyilván jogos is, hogy a nép demonstrál. A nép demonstrál, mert ez az alkotmányos joga. A nép demonstrál, mert az utóbbi hat évben néhány politikus a feje fölött vezette rossz irányba - "kúrta el" - a gazdaságot. A nép demonstrálhat, ezzel semmi gond.

Ad 1.: a nép október 23.-án is demonstrálhat, más kérdés, hogy iszonyatosan bunkó dolog, és meg is értem, ha a kormányzat ezt lesajnálja magasról (hozzáteszem - nemzeti ünnepen politikai demonstrációt szervezni és támogatni is bunkó dolog). Nemzeti ünnepen nem arcoskodunk. Punktum.

Ad 2.: most akkor tegyük fel, hogy az ország jó részének a leghalványabb fogalma sem volt a megszorító csomagról áprilisban, annak ellenére, hogy mindenki folyamatosan erről beszélt és a többség még azt is elismerte, hogy szükséges. Nem igaz, de tegyük fel (ha igaz lenne akkor adná magát a kérdés, ugye, hogy hozzá nem értők, "hülyék" körében miért kell népszavazást tartani).

Nos: ebben az esetben igazán nem értem, vajon miért nem nyáron vonultak utcára az emberek? Pedig hát nyár óta olyan sok újdonság nem került napfényre a megszorításokról... Ha viszont az őszödi beszéd miatt demonstrálnak, akkor azt nem értem, miért nem az MSZP-szavazók állnak ott, akiket Gyurcsány "átvert". Ránézésre nem hiszem, hogy a Kossuth térről bárki is rá szavazott volna.

Ad 3.: Sok kritikát hall az ember a rendőrséggel kapcsolatban, pl. hogy fiatalokra, gyerekekre, stb. lő. Valamint, hogy bezavarta a tömeget a Fidesz-gyűlésbe. Ez utóbbiről keringenek ellentmondások, nem lehet tudni, szólt-e a rendőrség a szervezőknek vagy sem, ha igen akkor miért nem mondták be a szervezők, ennek ellenére a véleményem az, hogy ha mondjuk a Hősök terén van ugyanez, akkor a rendőröknek eszük ágában sem lett volna odáig elzavarni a randalírozókat, lévén az egy jó messze lévő - és ezért biztonságos - hely.

Ami pedig azt illeti, hogy a rendőrség kire lő és hogyan, szóval ehhez annyit tudnék hozzáfűzni, hogy minek megy oda az ember, ha egyszer tudja, hogy veszélyes. Miért visznek gyerekeket Fidesz-nagygyűlésre? Nem igaz, hogy nincs egy nagymama, nagynéni, dadus, akire rá lehetne sózni a gyereket addig, hogy ha már apuka és anyuka megsérül (jogosan vagy jogtalanul) legalább ő maradjon biztonságban, lévén hogy semmit nem ért az egészből.

A többi pedig: aki korpa közé keveredik... Vagy nem is, van egy másik hasonlat. Ha egy hordó szennyvízbe egy kanál bort öntünk, az marad szennyvíz. De ha egy hordó borba egy kanál szennyvizet, az akkor is szennyvíz. Sajnos, még ha a békés tüntetők is vannak többségben (ezt vitatom, de tegyük fel, hogy így van), akkor sem róluk fogják megjegyezni ezeket az eseményeket. Hiába nem tesznek semmit, ha ott állnak a csürhe mögött, mellett, akkor bizony ők is kapnak - ezt tessék megjegyezni. Ha nem tetszik, kéretik máshol demonstrálni, vagy önmaguktól megverni a randalírozókat.

Ad 4.: Ugyanez a helyzet az árpádsávos zászlókkal is. Ámbár azt hiszem, erről már írtam ezeken a hasábokon, de mindegy. Hiába tény az, hogy az árpádsávos zászló történelmi jelkép, én még senkit sem láttam Hunyadi-zászlóval vagy Anjou-zászlóval integetni egy nagygyűlésen vagy egy tüntetésen. Pedig hát ugye, azok is jelképek.

Aki cinikusan szemet huny az árpádsávhoz kapcsolódó rossz emlékű képzettársítások felett, az már nem mondhatja hogy "én még sohasem hazudtam". Ha a ferencvárosi lelátón elkezdik énekelni hogy "indul a vonat Auschwitzba", az nem a varsói főpályaudvar menetrendjének ismertetése, ha valaki horogkeresztet rajzol egy falra, az nem az indiai kultúra dicsőítése, bármennyire is próbálja ezt néhány szégyenteljes alak elhitetni. Ez van, sajnos. Pont ezért nem szabad jelképeket kisajátítani.

Ad 5.: Erről jut eszembe még egy gondolat. Bibó azt mondta, demokrata az, aki nem fél. Kiegészíteném: demokrata az, aki nem kelt félelmet. És ez a kölcsönösség a demokrácia egyik legalapvetőbb építőköve, még akkor is, ha ezerféle demokrácia létezik. A kölcsönösség pedig magában foglalja azt, hogy senki nem nyilváníthatja magát egy érték, vagy ami még rosszabb, a hazája egyedüli és kizárólagos képviselőjének. Egyetlenegy ember, kormány vagy párt sem. Tessék elgondolkodni, hogy akkor ki a demokrata!

Ad 6.: Az egyértelmű, hogy Magyarországon politikai válság van. Az okok megoszlanak. Az okok elsősorban az elmúlt hat évben keresendők. Nem mondok neveket.

Lijphart írta azt egy Magyarországról írott tanulmányában, hogy érdekes, a magyar emberek mennyire el vannak szakítva a politikától, s így a taxisblokád óta a választói apátiának köszönhetően nem volt országos, nagy visszhangot kiváltó tüntetés vagy zavargás Magyarországon.

Hölgyeim és uraim: a rendszer konszolidációja az idei választásokkal véget ért. Az apátiának ezzel vége. Sajnos még azelőtt, hogy a teljes konszolidáció végbement volna (emlékeztetőül: politikai rendszerváltás: 6 hónap; gazdasági: 6 év; gondolkodásmódban: 60 év). Nem a politikai elit terén. A népen belül.

Ez került most feszültségbe - ezt kell megoldani. Az eszközök adottak, a légkör nem. Ha Nyugat-Európában történik mindez, mint ahogy történik minden évben Franciaországban vagy Németországban, a demonstrálók nem egy párt egy politikusa ellen tüntetnek, hanem az egész elit ellen. És mit csinál az elit? Összefog. Remélem látható a különbség.

A felelősöket keresgetése helyett pedig szégyenkezzünk azon, hogy tragikomikus színjátékba és egy rakás szarba fulladt a hétfő este. Pedig lehetett volna egy ünnepünk.

Talán 2056-ra lesz is.

Szégyen, hogy ilyen emberek élnek Magyarországon, akik nemzeti ünnepünkön, ráadásul az 50. évfordulón balhéznak, verekedést szítanak, és destabilizálják a közrendet!

Ezeket, akik a Bazilikánál, az Arany János utcánál, a Deák téren, stb... randalíroznak, nem könnygázzal és vízágyúval, hanem gumibottal és gumilövedékekkel kellene már oszlatni. Nagyon veszélyes, ha a demokrácia védelme, az alapjogok esernyője kiterjed olyanokra is, akik a demokratikus értékeket nem vallják magukénak.

Még veszélyesebb, ha egy párttal történik ugyanez. A Fidesz mélyen van a radikalizmus süllyesztőjében, innen már nehéz lesz hiteles demokrata pártként kikeveredni - még ha Orbán beszéde a megbékélés felé tett első lépés is. Egy párt egy jogállamban semmiképpen sem gerjesztheti szánt szándékkal a közrend megdöntése elleni eseményeket, és bátoríthatja azok elkövetőit!

Szégyen az, ha valóban tiszta múltú ötvenhatosokat fütyülnek ki a hivatalos megemlékezésen! Szégyellje magát és maradjon mostantól kussban az, aki ilyet tesz!

Végül - szomorú és szégyen az, hogy nekem Budapesten félnem kell, ha a csürhével nem vagyok egy véleményen. Szép kis ünnep, a kibaszott életbe!

Gyönyörű volt!

Annyira szép, hogy tizenkét év alatt először - és utoljára - Schuminak drukkoltam, hogy felkerüljön a dobogóra. Ha ugyanis a defekt nincs, még Massa is kört kap. De így kellett ennek lennie.

Ez az a tipikus helyzete a sorsnak, mikor mindenki kezet ráz mindenkivel, mindenki örül valaminek, és ez bizony ráfért már a Forma 1-re, főleg egy ilyen szezon után. Azt hiszem a Formula.hu írta másnap: "Massa győzött, Schumacher a legjobb, Alonso a bajnok", vagy valami ilyesmit. És tényleg.

Azt már hadd ne kelljen elmondanom sokadszor is, hogy a bajnok az, aki a legtöbb pontot gyűjti. És ez Alonso, aki maximálisan megérdemelte az idei címet (is). A konfiguráció ugyanis a motorból, a kasztniból, a gumiból és a pilótából áll. Ez a teljes évre vetítve a Renault-Alonso kombinációban volt a legjobb, ehhez kétség sem férhet.

Még valami: Massa visszalopta magát a szívembe ezzel a győzelmével, az "Alonso márpedig feltartott" össze-vissza hazudozása ellenére is (ez Monzában volt, ugye). Valahogy mindig felemelő, ahogy egy brazil győz. Barrichello esetében is így volt, hiába Ferrari mind a kettő.

És mi lesz itt jövőre! Räikkönen - a mai teljesítménye alapján is - megalázhatja az egész mezőnyt. Massa jó, és egyre jobb lesz. Ráadásul, mint mondtam, brazil, ez még egy kis plusz. Alonsot - annak ellenére hogy áruló - nagyon nehéz lesz nem szeretni a McLarenben, és ha még Hamilton is megérkezik, az egy új Senna-Prost párosítás lehet idővel. Hazai pályámon maradva, a Renault-nál Kovalainen kavarhatja fel az állóvizet.

És akkor ott lesz még Kubica, Rosberg... Bele sem merek gondolni! Azaz bele merek, és jó érzés :)

A teremben a székek a terem fala mentén körben voltak elrendezve, ily módon mindenki az első sorban ült, a vele szemben ülőknek pedig díszletként szolgált. Ez ötletes, de ez volt az egyetlen jó pont, amit az előadás kapott. A négy felvonásból ugyanis kettőt-kettőt más rendező rendezett, így már az elején determinált volt, hogy ebből egy egységes mű nem születhet, csak valami se füle se farka játszadozás.

Az első két felvonást Zsótér Sándor rendezte, ő ritmikailag szépen tagolt verssorokban, minimális mozgásban, és a színpad - hát, jóindulattal - ekletikus berendezésében látta meg a siker kulcsát. Hiba volt. Az első felvonást, melyben angyalok és görög múzsák, nimfák szeretkeznek, még lehetett úgymond élvezni (vagyis inkább türelmesen végigülni), a trójai háborúról szóló második felvonást azonban már nem, melyben a szerző a színpadon történő hosszadalmas filozofálgatással egyszerre száll George Bernard Shaw magasságába illetve a Mónika Show mélységébe.

A szünetben kíváncsi voltam, hányan lépnek le. Sokan. A második két felvonásra, melyet Balázs Zoltán rendezett így hát elég foghíjas maradt a nézőtér. Én rövid hezitálás után a maradás mellett döntöttem, hiba volt.

A következő sztori - harmadik felvonás - Jákob és Ézsau történetét mesélte el (szobrokról itt már szó sem volt), mégpedig pontosan úgy, ahogy a Bibliában benne van. A színpadot leterítették szőnyegekkel, sejtelmes sötétséget borítottak rá, és úgy általában kezdtünk átlépni a posztmodern színházba. Hogy az inaktív szereplők állandó körbe-körbe járkálása a "színpad" szélén a világ vagy a napok forgását jelölte-e, nem tudom. Ahogyan az sem világos, hogy miért kapott minden néző egy gyertyát a kezébe, amelyet aztán az egyik színész sorban meggyújtott és elfújt. A Jákob-történet így hát semmi újat nem mutatott, legfeljebb egy viszonylag még érdekesnek mondható rendezői kísérletet lehetett belőle megismerni, de hát ebből meg tíz-tizenöt perc bőven elég lett volna.

Itt már kezdett kínos lenni a dolog, ugyanis közben is álltak fel nézők a székekről, és az elrendezésnek köszönhetően, ugye, itt nem lehetett csak úgy kioldalogni az oldalajtón, hanem szépen körbe kellett járni a színpadot.

Én kitartottam, és a negyedik felvonás alatt szükség is volt minden lelkierőmre, ugyanis itt közel egy órán keresztül egy színész állt a színpad közepén és Dávid királyként zsoltárt énekelt, miközben a többi színész a színpad szélén dobolt hozzá. Aki nem tudja, ez miért volt szenvedés, hallgasson zsoltárokat: dallama finoman szólva sem fülbemászó, a héber szöveget a többség nem érti, néhol még a magyart sem. És egy órán keresztül pedig bármiből elég.

Ajánlom mazochistáknak, akiknek sok pénzük van. Azért a háziorvost-gyógyszerészt tessék megkérdezni előtte.

Na, tegnap voltam a Mongolban. Azaz voltunk, tizenketten. Ezt most inkább nem elemezném, csak annyit mondok, hogy miután kijöttem, háromszor kellett leülnöm, míg a villamosig eljutottam. Annyit ettem.

Szóval csak vázlatosan leírom, mit tömtem magamba 2600 forintért, négy és fél óra alatt. NC.

Előétel

Füstölt libamell szeletek

Bélszín mustárosan-citromosan

Fűszeres sült rák

Leves

Halászlé

Főétel (nem emlékszem mindre, és nem is pontosan, szóval...)

Dzsingisz Kán Lova (lóhús-falatok)

Sült muflon

Nyúl zöldséges pácban

Baconös szűzérmék

Fokhagymás tejben pácolt fogasfilé

Libamell roston

Bárányköfte

Borjúszeletek nyárson

Kakas zöldségekkel

... (stb - volt még, csak már nem tudom pontosan)

mártások, saláták, poszeidón-tészta...

Desszertek

Tiramisu

Madártej

Somlói Galuska

Fagyi

Italok

kb. 3 liter Sangria

kb. 1 liter bor

Mégegyszer mondom, ez nem a menü, ezt mind ettem (más kérdés, hogy kísértetiesen hasonlítanak). Most kb. egy nap telt el azóta, és még mindig úgy érzem, hogy tele vagyok...

Szóval ajánlom mindenkinek.

Na most ez az a zene amit soha nem vennék meg CD-n. Mert úgy nem jó. Félreértés ne essék, élőben is lehet rossz, de nem feltétlenül.

Amadinda Ütőegyüttes, Művészetek Palotája.

A Müpában még sosem jártam ezelőtt. Azt mindenesetre tudtam, hogy kívülről úgyszólván nem a klasszikus szépséget tükrőzi, pestiesen szólva k*rva ronda. Szeretett miniszterelnökünket idézve mondhatnám, hogy "Ilyen böszmeséget még Európában ország nem csinált...". Egy monumentális művészeti intézménytől legalábbis elvárná az ember, hogy művészien nézzen ki.

Ez a kognitív disszonancia kissé oldódik, ha belépünk az ajtón, áűm a "böszme" szót itt is lehet alkalmazni, mégpedig olyan értelemben, hogy minden böszme nagy. Az erkélyajtó kinyitásakor nem sokon múlott, hogy perforálódjon a hasfalam.

Magáról az Amadindáról tudni kell, hogy 22 éve zenélnek, és mindenből hangszereket csinálnak. Emlékeztem még rájuk a Tavaszi Fesztiválról, na ez most azért annyira jó nem volt.

A koncertnek - mondhatni - megvolt az íve, csak épp fordítva. Jól kezdődött és jól végződött, a közepe viszont szerintem valami tévedés volt. Sajnos erre volt kihegyezve az egész, mert a koncert címe is ez volt, és a szerző is feljött a színpadra. Bár nem igazán tudom, hogy lehet olyan darabot "szerezni" ami gyakorlatilag egy csomó használati tárgy egymás után történő megkoccintásából szól, minden látható-hallható koncepció nélkül. Én lennék kevés a modern muzsikához, vagy ez tényleg nem művészet?

Lényeg az, hogy az eleje és a vége jó volt a dolognak, az elején négy rövidebb darabot játszottak el (ebből a "Pók Násza" tetszett a legjobban, öt dobra - de az első rész utolsó darabja sem volt rossz, ahol a xilofon mellé egyikük egy csomó kis dobozt meg egyéb tárgyakat ütögetett egyre gyorsabban). A koncert végén ugyan gondolkodtam, hogy elmenjek-e haza a második rész után, de megvártam mégis az utolsó darabot és jól tettem.

Ehhez aztán már tényleg virtuozitás kellett. Egy háromtételes zeneműről van szó, ahol három különböző hagszeren zenél az együttes a három tételben. Először maguk által készített xilofonokon, szédítő gyorsasággal, utána fémből készült csöveken (vö. harangjáték) és dobokon egyszerre (!!) (bal kezükkel dob, jobb kezükkel harangjáték). Hogy a harmadik tételben min játszottak, azt nem nagyon tudtam megállapítani az erkélyről, de olyan volt, mint egy konyhai szárító tálakkal, tányérokkal, poharakkal...

És, mindig van valami, ami felteszi a koronát egy adott napra, vagy megadja a kegyelemdöfést. Ez esetben nem tudtam eldönteni, melyikről van szó. A ruhatárnál láttam egy csajt, aki Kapolcsról egy "A Művészetek Hölgye" (sic!) feliratú pólóban jött haza. Ez ugye, felveti a Sólyom László - effektus kérdését, jelesül azt, hogy egész addig nem vitatható, hogy a hölgy valóban az, akinek hirdeti magát, amíg ezt nem hirdeti. Főleg egy ilyen helyen.

Most valami furcsa dolgot fogok mondani. Tegnap voltam a Philomela című modern operán, és nem volt rossz. Na persze igaz, olyan nagyon jó sem volt, de annál mindenesetre jobb, mint amit elképzeltem.

Lássuk.

Este fél 8 előtt kicsivel értem a Millenáris Parkba, amit mostanában már Jövő Háza Központnak hívnak, a lényegen ez mit sem változtat. Nem vagyok járatos errefelé este (kivéve a Marximos alkalmakat), úgyhogy kicsit meglepett, hogy a sok kultúrsznob mellett a park közönsége gerelyrészeg fiatalokból áll. Én ezt valahogy nehezen tudtam összeegyeztetni azzal, ahova mentem. Már nem mintha én ne szoktam volna inni néha, de azt nem egy magaskulturális rendezvény előcsarnokában teszem, hanem kocsmában vagy bárban, etc. Valószínűleg ugyanígy meglepne, ha a Boráros Téri Non Stop Kocsmába (BTNSK) állítana be néhány operaénekes vagy nercbundás hölgyike. Megint más kérdés, hogy egyetemisták máshogy néznek ki egységnyi ital után, mint a középiskolások. És itt pedig ez utóbbiak voltak. Na mindegy.

Az előadás témája - a cím után mily meglepő - Philomela története volt. Az előrelátó szervezők kikészítették a történet eredeti, Ovidius-féle változatát a székekre, még szerencse, mert ha ezt nem teszik, az sokat levont volna az előadás élvezeti értékéből, lévén, hogy nem igazán a történeten volt a hangsúly. A történet pedig nem annyira közismert, még nekem sem, pedig elég járatos vagyok a görög mitológiában. Ez az epizód valahogy kimaradt.

A sztoriban arról van szó, hogy Téreusz, Trákia királya feleségül veszi Proknét. Hat éve élnek együtt, mikor Prokné megkéri Téreuszt, hozza el hozzá rég nem látott húgát, Philomelát. Téreusz útnak is indul, de az úton megkívánja Philomelát. Megerőszakolja, majd miután Philomela megesküszik, hogy elmondja Proknének a dolgot, Téreusz kivágja a nyelvét és egy barlangba zárja. Proknének pedig azt mondja, Philomela meghalt. Egy év eltelik, eközben Philomela a barlangban egy fátylat sző, amibe beleszövi betűkkel a történetet, és egy lánnyal elküldi Proknének a fátylat. Prokné kiszabadítja Philomelát, közben éktelen haragra gerjed a férje iránt, megöli közös fiukat, Itüszt, majd a húsát megfőzi, és felszolgálja Téreusznak. Mikor Téreusz Itüsz iránt érdeklődik, Prokné kitálal neki, és Philomela is megjelenik, Itüsz fejével a kezében. Téreusz végtelen elkeseredésében és haragjában üldözni kezdi a két nőt. A hajsza közben mindhárman madárrá változnak: Téreusz búbos bankává, hogy maga elé tartott csőrével, mint egy karddal tovább üldözze a két nőt, Prokné fecskévé, hogy vörös mellényén örökké ott viselje Itüsz vérét, Philomela pedig, mint a történet áldozata, fülemülévé.

A történet eléggé vérgőzös, az opera ellenben nem az. Összesen három szereplő van (Itüszt csupán videoinstallációk és fényképek jelzik), a történetből pedig csak néhány jellegzetes epizódot jelenít meg a zeneszerző (James Dillon, egyébként). Nagy mozgásra nem is lenne tér, hiszen a zenekar nem zenekari árokban, hanem a színpad közepén található, az énekesek a zenészek között járkálnak.

A nyitánykor még benne van az emberben az az érzés, hogy csak azért tudja megkülönböztetni a hangolást a műtől, mert bejött a karmester. Kell egy jó húsz perc, hogy megszokja a fül a rémesen, már-már öncélúan disszonáns zenét. Aztán rájön, hogy tulajdonképpen miről is van szó.

Itt ugyanis egy filmzenét hallunk - film nélkül. Az énekesek áriái is a színpadi dialógusok és a dalok határán táncolnak, a háttérben lévő négy plazmatévé, és az ezeken futó installációk is erősítik azt, hogy az igazi főszereplője a darabnak a zenekar (van, hogy 5-10 percen keresztül nem énekel senki, és énekes sincs a színpadon), illetve az a film, ami az emberek képzeletében lefut. Amit aláfest a zenekar "filmzenéje". Hol tengerzúgás, hol a rokka ütemes pörgése, hol az erdő és a madarak hangjai.

Ezt csak tovább forszírozza az, hogy az áriák szövegei inkább csak támpontot jelentenek arra vonatkozóan, hogy a történetben hol járunk, illetve néhány gondolatébresztő filozófiai mondatot hallhatunk - láthatunk (feliratok a színpad felett). Ha erre rááll a hallgató, akkor a darab jó része kimondottan élvezhető, még ha nem is az a klasszikus zenei szépség.

Voltak azért kimondottan meglepő dolgok is - pl. a színpad mellett közvetlenül elhelyezkedő - s ezért nagyon jól látható - backstage, ahol Téreusz áriája közben Prokné és Philomela kedélyesen eliszogattak néhány pohár Johhnie Walker Red Labelt. Így mondjuk biztos merészebben lövik be a magas cét, de azért mégis... :)